Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
bér rettenetesen gyűlöli őt, s pocsékul érezte magát. Nyilvánvaló volt, hogy Pálóczi őmiatta ácsorgott itt az isten tudja, mióta, s ha valami közlendője volt, mért ment el, és mért viselkedett olyan ellenségesen? Egyáltalán, akar tőle valamit? Zavartan bámult Pálóczi távolodó alakja után, majd ő is elindult az útján, s az járt a fejében, hogy Pálóczi talán a bűntudatot akarta ismételten felkelteni benne, ami csöppet sem nevetséges dolog, hanem ravasz és bevált taktika. Az ellenséget fegyverekkel nem tudjuk térdre kényszeríteni, hát megpróbáljuk kiéheztetni. Kitérővel ment haza, mert meg kellett vennie Olga legújabb szíve vágyát, egy régi órát a belvárosi ószeresnél. Az ószerestől egyenesen a villamosra sietett volna. Kilépett az üzletből, és nem hitt a szemének. A túlsó járdán megint Pálóczi várakozott rá. Tehát egész ideig a nyomában volt, s ő nem vette észre, hogy követte őt. Most már nem teketóriázott, hanem odament hozzá, és megkérdezte, hogy mit akar tőle. Látta, hogy Pálóczi részeg, de nem ijedt meg. — Gondolkodom — mondta Pálóczi. — Segíthetek valamiben? — Minden világos — mondta Pálóczi. — Akkor jó... Ha minden világos, akkor kérlek, hogy ne kövess. Pálóczi rejtélyesen mosolygott, s azt mondta: — Én csak az útmutatást követem. — Miféle útmutatást? — Minden meg van írva. — Jó — mondta Ákos —, ha minden meg van írva, akkor menj haza. Nem akarta felizgatni Olgát, másnap azonban újra történt valami, s most már nem hallgathatott. Olga még nem volt szülési szabadságon, bejárt a kórházba, s Ákos kocsin vitte el és kocsival ment elébe, amikor Olga műszakja letelt. Néhány napja azonban szervizben volt a Ladája, s a kórháztól gyalog mentek le a vasútállomásig. Innen öt perc alatt otthon voltak. Olga azonban megszomjazott, s betértek a Marina nevű kis kávéházba, hogy megigyanak egy pohár narancslét. De még ki sem hozták az italt, nyílt az ajtó, és mint egy kísértet, belépett Pálóczi. Olga vette észre, Ákos háttal ül az ajtónak. A kávéházban alig egypáran lézengek, így Pálóczi kiválaszthatta magának azt az asztalt, ahonnan szemtől szembe figyelhette őket. — Micsoda hülye véletlen — mondta halkan Olga. — Attól tartok, hogy egyáltalán nem véletlen — felelte Ákos, és elmesélte az előző napi estét Pálóczival. Amikor a pincér letette eléjük a két narancslét, Ákos azonnak fizetett, s öt perc múlva ott sem voltak már. Olga nagyon megijedt, s éjszaka sokáig nem tudott elaludni. — Azt akarja, hogy féljünk tőle — mondta reggel Ákosnak. Mialatt Ákos beszámolt nekem Pálóczihoz fűződő kapcsolatának erről az abszurd végjátékáról, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy tulajdonképpen egy más emberről beszél, nem Pálócziról. Természetesen hittem neki. Magamnak nem hittem. Mindig is hajlamos voltam bedőlni illúzióknak, s az emberismeretemben is van néhány betömetlein hézag1. Ám akármi is az igazság, ikáprtelen voltam védőbeszédet rögtönözni meghalt barátomért. Igaz, a tavasz beköszönte óta ritkábban találkoztam Pálóczival, mint korábban. Találkozásainkat azelőtt is inkább ő kezdeményezte, s most, hogy kevesebb késztetést érzett hozzá, arra gondoltam, talán mégis beletörődik a megváltoztathatatlan- ba. Közben azért itudtam, hogy továbbra is iszik. Azt is tudtam, hogy ennek ellenére sem jár be részegen az iskolába, hogy a nyilvános szereplései imjemitesek a botrányoktól, hogy nem kelt feltűnést, s hogy úgy általában szerénynek és kiegyensúlyozottnak próbál látszani. Egyszer-kétszer azonban hosszabban is elbeszélgettünk, és ő még mindig emésztette magát. Ha Olgáról és Ákosról beszélt, ironikus volt, azt azonban nem állíthatom, hogy becsmérlően nyilatkozott volna róluk. Sokszor látszott szomorúnak, de ő szomorúnak látszott azelőtt is, hogy Olga faképnél hagyta volna. — Még egyszer nem nősülök meg — mondta egy alkalommal, s várta, hogy \ 305
