Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

szóban vagy helyeslő fejbólintással jóváhagyom az elhatározását. — Azt hiszem, én nem tudok a nőkkel bánni. Engem előbb-utóbb minden nő otthagyna.

— Szamárság — feleltem. De Pálóczi nem hagyott magának beszélni.

— Én jobban ismerem magamat — mondta. — Tulajdonképpen nincs bennem semmi.

— És Olgában mi van?

Nem adott egyenes választ.

— A mi nemzedékünknek nincs választása. Csak konformista lehet. Ha nem vagy konformista, kinyírnak, vagy idő előtt elpusztulsz, vagy alkoholista leszel. Ha konformista vagy, elveszted az önbecsülésed maradékát is. Ha pedig külön utakon próbálsz járni, oda jutsz, ahová Ákos.

Nem kérdeztem meg tőle, hogy szerinte hová jutott Ákos. Persze tudtam jól, hogy mire céloz, s bármennyire egyetértettem is vele, egy kevés tiszteletet mégsem tagadhattam meg Ákostól. Pálóczi azonban azt várta tőlem, hogy ítéljem el Ákost, méghozzá olyan erkölcsi szempontok magaslatából, amelyeket sohasem vallottam a magaménak. Sokszor és sok helyen elmondtam már, hogy az irodalom nem léphet fel az egyház szerepében és nem helyettesíthet más intézményeket, éppen ezért nem is szólhat mások nevében. Csak a maga nevében szólhat. Nem ítélhet és nem ítélkezhet. Az nem az én hatásköröm. Kierkegaardra hivatkoztam, kissé szabadon applikálva a gondolatait az irodaiamra. Arról beszéltem néki, hogy az irodaiam létezésének az egyetlen értelme az, hagy megmutassa a paradoxonokat. Márpedig a paradoxont nem lehet megérteni és megmagyarázni, marit ha lehetne, már nem volna paradoxon. Megmagyarázásának egyetlen módja az, hogy minél mélyebben felfogjuk paradoxon voltát. „Egyszerre gondolni a legvégletesebb ellentéteket, és egyesíteni őket az egzisztenciában.” Azt is szerettem volna megértetni vele, hogy az irodalom, de a gondolkodás sem nyújthat semmilyen megváltást. Az ilyen okoskodásokkal persze egy tapodtat sem jutottunk előbbre. Mi tagadás, egy kicsit csodáltam Pálóczit. Csodáltam benne azt, hogy olyan hősiesen küzd önmagáért, de ezt a csodálatot Ákostól sem tagadhattam meg: ő is önmagáért küzdött, mint ahogyan én is önmagamért küzdők, amikor írok, s ebben a küzdelemben ő is, Ákos is, én is egy bizonyos ponton túl magunkra vagyunk hagyva. Ezért olyan borzalmas elkezdeni egy új napot. S ezért is mondtam Pálóczinak, hogy amikor ugyanarról az emberről beszélünk, tulajdonképpen több emberről beszélünk, s ez valami hasonló dolog, mint amikor tíz vagy húsz év előtti énünkre gondolva, s attól elidegenedve már, megpróbáljuk tagadni akkori önmagunkat, ám ha tárgyilagosak akarunk lenni, be kell látnunk, hogy legföljebb másképp vagyunk ugyanazok. S már nem képesztett el annyira, hogy Pálóczi üldözte Ákost, hogy nap map után a nyomába szegődött: az utcán, üzletben, kávéházban, mindenütt. Néha beiktatott két-három napos szünetet, de talán csak azért, hogy újabb felbukkanásával még nyomatékosabban hozza Ákos tudomására: nem felejt.

Elmondtam Ákosnak, hogy előző nap együtt söröztünk, s arról beszélgettünk, hogy Csillának ma van a születésnapja, s Pálóczi mindenáron valami ajándékot akart venni Csillának, valami apró dolgot, ami nem túl drága, de azért Csilla örülne neki. Aztán elvetette a gondolatot. Bevallotta, hogy ki nem állhatja Csillát. S azt is, hogy egyszer, még nagyon régen, Csilla ki akart kezdeni vele, de ő akkor Olgába volt szerelmes, és elképzelni sem tudta, hogy más nővel is lefeküdjön. Ilyen hülye volt ő, mondta, Miközben Olgának volt egy fiúja Pesten, s ő tudott róla, és mégsem haragudott Olgára. De ő akkor nem tudta volna megcsalni Olgát, lehet, hogy a farka sem állt volna föl más nő előtt. Jó, mondtam, hát akkor ne menjünk el Csillához. Lebeszélni azonban nem lehetett. Megismételte, hogy nem szereti Csillát, sőt senkit sem szeret azok közül, akik a barátai voltak valamikor, ismeri mindegyiküknek az összes hibáját, ezért bizonyára unatkozni fog majd. De hát szüksége van társaságra, noha minden társaság egyformán unalmas. Amíg nem ismeri a hibáikat meg a rögeszméiket, addig érdekesek, de aztán az egész kifullad. Teljesen mindegy, hogy milyen társaságban vagy, mondta, egy idő után minden társaság ugyanaz a Társaság lesz, igazi kommunikációra képtelen egyedek nevetséges és visszataszító gyülekezete.

306