Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
egész fogadóbizottság, mintha annak, hogy az ügyvéd úr és az orvosnő megérkeznek, valami különös jelentősége lett volna ebben a pillanatban. Ilyen helyzetben persze az ember nem szívesen marad magára, még egy fél percre sem. Magda nagyon kicsípte magát, és Lakatos is olyan elegáns volt, mint aki egy órája hozta az öltönyét a tisztítóból. Virág és pezsgő, gyöngéd ölelés, csókok... Semmit sem vettek észre a pillanat drámaiságából. Hangosak voltak — a fecsegés mint híd, gondoltam, de pillérek nélkül. Csilla elkezdett bőgni. — Meghalt Pálóczi — mondta. — Tudom. — bólintott Mgada. — Ma délután. Nemrég hívott fel Ákos. Rémes, ugye? Karcsi mondta is, hogy talán nem kellene eljönnünk... Nem is tudom, jól tettük-e, hogy mégis eljöttünk. Ernő biztosította őket, hogy igenis, jól tették, ilyenkor az embernek társaságra van szüksége. — Szörnyű — folytatta Magda. — Elütötte egy autó. — Autó elé vetette magát? — kérdezte Ernő. — Azt nem tudom. De hogy autó ütötte el, az biztos. Szörnyű. Ákos látta az egészet, és azt állítja, hogy hallotta a csontjai roppanását az aszfalton. Bementünk a szobába, s nekem most az illenék mondanom, hogy a legszívesebben megfojtottam vollna őket. De ez neim volna ligaz. Merít tényleg gyászos hangulatban ültünk le a születésnapi partira terített, szendvicsekkel és borral megrakott asztalhoz, s ostobaság lett volna zokon venni azt a látszatna semleges hangnemben pergő eszmecserét, mert a szavak fátyla épp csak elrejtette mindnyájunk fokozódó rémületét. A hallgatás iszonyú lett volna. Sokkal iszonyatosabb. Nemsokára újra megszólalt a telefon. Megint Ákos volt, s meglepetésemre velem akart beszélni. Hogy ne zavarjon az utcáról beszűrődő zaj és a többiek beszélgetése, becsuktam az előszoba és a nappali közötti ajtót, s úgy éreztem egy pillanatra, mintha valami titkos konspiráció lenne köztem és Ákos között, holott mi ketten csupán távolról és nagyon tartózkodóan szíveltük egymást, mint két különc ember, jóllehet a valóságban talán nem is választott el bennünket nagy távolság. Ákos arra kért, hogy menjek el hozzájuk, vagyis Olgáékhoz. — Azonnal? — kérdeztem. — Ha ott tudod hagyni őket.. . Negyedóra múlva a villamoson ültem, s annyira elfoglaltak a gondolataim, hogy majdnem elfelejtettem leszállni a megfelelő megállónál. Későre járt az idő, de nem volt még sötét, csak a legkorábbi csillagok hunyorogtak a tavasziasan tiszta égbolton. Szombat este lévén, a gyalogosforgalom is élénkebb volt, mint máskor. Ahogy áttértem az úttestnek a kormánypalota felé eső, parkos oldalára, az a gondolatom támadt, hogy a szabadság, amit olyan nagy becsben tartok én is, túl a harmineon voltaképpen nem más, mint a leplezése annak, hogy a magánéletünk immár irá- nyíthatatlan, s látszólagos rendezettsége mögött ijesztő tömbökben halmozódnak föl lidérces és irracionális erők. Csak a saját halálunk fölfoghatatlan. Bár az sem világos, hogy mit is akarok ezzel pontosan mondani. Pálóczi közeli barátom volt, és most majdnem biztos voltam benne, hogy nem készült öngyilkosságra. Ákos nyitott ajtót, s nagyon katonás hangon üdvözölt. Olga nem jött elő. Egy pillanatra viszont megjelent az apja, s mintegy előreszegezett szuronnyal állt hajókabinnál alig nagyobb szobája ajtajában. — Még mindig nem tértem egészen magamhoz — mondta Ákos. Egy óráig maradtam, de így is furcsa dolgokat tudtam meg. Többek között, hogy egy húsvét utáni napon, amikor elhagyta délután a munkahelyét, az intézettel szemközti sarokház előtt Pálóczit pillantotta meg. Természetesen arra gondolt, hogy Pálóczi beszélni akar vele, s itiitökban labban reménykedett, hogy talán elszánta magát a válásra, s most ezt jött bejelenteni. Intett Pálóczinak, hogy jöjjön át az utca innenső oldalára. A távolság kettejük között nem lehetett több harminc lépésnél, s Pálóczi jól látta őt, annál is inkább, mert őt nézte, s hallania kellett azt is, hogy ő köszönt neki. Ennek ellenére a köszönését nem fogadta, hanem sarkon fordult és elment. Ákos nem mert utána eredni, mert arra gondolt, hogy ez az em304