Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Jókai Anna: Szegény Sudár Anna (Erdélyi naplórészlet)
okt. 23. Balázs nagyon kedves volt. Már ^készül ihaza. Kérdezte tőlünk, a Bábus miért nem látogatta meg? Kálmus kurtán azt vakkantotta, mert a Bábus lusta. Én azt mondtam: beteg. Ö is beteg. Meg kell érteni. okt. 24. Távoli minden. Nem fáj semmi. Mintha súlytalanság állapotában lebegnék. Balázs ma — Istennek hála! — elhagyta a kórházat. Kálmus viszi haza őket kocsival. Én csak láb alatt lennék. Különben is meg kell a bukszust stuccol- ni, beállhat az esőzés bármely pillanatban. okt. 25. Csendes vasárnap. Kálmus hátát megmostam. Rövid séta. Levelet írtam Farkas fiamnak, Budapestre, a gyerek betegségét épp csak megemlítettem. Mindenkinek elég a maga baja. Kértem Kisannáról fényképet. Balázséknál ma ott van Bábus. Balázs élvezi, hogy kiszabadult a kórházból, nyilván jókedvűen játszanak. A Regátban mindent el fog felejteni abból, amit mi ketten együtt megéltünk. Valaha. Egy másik életben, most úgy tűnik. Ezt csak tudomásul vehetjük. Jajszó nélkül — s minél előbb, annál okosabb. Kálmus séta közben kikottyintotta, még egy hete is attól tartott, átbillen az agyamban valami és megőrülök. Olyan állapotban voltam. Neki kellett többször is a földről felszedni. Mint a szerzetesek, oda vetettem le magam imára. A hiányos padlólécek piros vonalakat préseltek az arcomba. Nem ettem, csak ittam a vizet literszámra. Esténként ruhástul feküdtem le, hogy készen legyek, ha a kórházba hívnak ... Állítólag a küszöb volt a térdeplőm. Valóban így történt? Én csak arra emlékszem, amit belül éltem át. A zuhanásra és a kapaszkodásra. Arra a töredékre viszont, ami ebből a külvilágban tükröződhetett, csak igen-igen homályosan. Szegény Kálmus — mindezt tanácstalanul végig kellett néznie. Most — a körülményekhez képest — boldog. Nem hitte volna, hogy ezt az egész szörnyűséget így, ilyen nyugalomba-jutva sikerül átvészelnem. Nincs bennem fájdalom. S tulajdonképpen még melankólia sem. Séta után kikormoztam a kiskályhát. A mosást most fejeztem be, jól felgyűlt, volt mit dörzsölgetni. Most bámuljuk egy kicsit a magyar tévét, a riportműsoraik valamivel őszintébbek. okt. 26. Most ment el Ankuca, este nyolc óra van. A gyerekre Bábus ügyel. Azért szaladt ki, mert szükségét érezte, hogy bizonyos dolgokat megbeszéljünk. Bevallotta, hogy ő is nagyon megijedt, amikor Balázs lába földagadt. Annyira megijedt, hogy most utólag el is tűnődött azon, helyes-e, ha az embernek csak egy gyereke van. Mert ha aztán történik valami azzal az egyetlen eggyel, nincs kivel vigasztalódni. Ha Bukarestben előnyösen alakul a helyzetük, talán nekivágna és szülne még egyet. Kérdezte, ehhez mit szólok? „Szüljél, Anku- cám, szüljél” — bólogattam. S közben semmi ellenérzés nem volt bennem. Nekem ez már mindegy. Ez már engem igazában nem érint. Csak teljesebbé teszi a képet. 293
