Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Valuch Tibor: Egy dunai patrióta hagyatéka (Jászi Oszkár: A Monarchia jövője - A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok) (kritika)
akkor már késő volt. A különböző nemzetiségi csoportok nem elégedtek meg a történelmi Magyarország keretein belüli önállósággal, hanem a nemzeti függetlenséget választották. Jászi érezte, hogy az önálló nemzeti kisállamok kialakulása és léte, önmagában még semmiféle garanciát nem jelent a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldására. A dualista Magyarországon élő nemzeti kisebbségek védelmében gyakran fellépő gondolkodó, föderációs tervében is magától értetődő természetességgel hangsúlyozta a nemzetiségek egyenjogúságát. Kiemelt fontosságúnak tartotta a hatékony kisebbségvédelem megteremtését, mert — ahogyan ezt több alkalommal is megfogalmazta — ennek hiányában a Kelet-Közép-Európában meglévő ikölcsönös bizalmatlanság nem szüntethető meg. S ha egy pillantást vetünk tágabb hazánk, a Dunatáj huszadik század történelmére, akkor nem szükséges bizonygatnunk, menynyire igaza volt. A föderációs terv kidolgozása során Jászi gondosan sorra vette és behatóan elemezte a Dunai Egyesült Államok kialakításának nemzetközi feltételrendszerét is. E kérdéskör vizsgálatakor, „a megragadó jövőkép bűvöletében” (Hanák Péter) olykor-olykor felülemelkedett a napi politikai érdekharcok szigorú realitásain a távlatokban gondolkodva tekintette át a lehetőségeket. 1918. tavaszán, amikor könyvét írta még nem tudhatta, hogy az antant vezető politikusai, a háború befejezését követően semmibe veszik azokat az ünnepélyes politikai nyilatkozataikat, amelyekben a demokratikus rendezés elveit taglalták és saját hatalmi érdekeik szerint bonyolítják a békekötéseket. Így fordulhatott elő az, hogy „az államalkotó olló” segítségéved — néhány esetben — olyan államalakulatokat kreáltak, amelyek eleve kiszolgáltatott helyzetbe kerültek a nagyhatalmakkal szemben, s csak hosszú évek múltán váltak életképessé. Jászi ekkor még azt sem tudhatta, hogy a nemzetiségi vezetők, érezvén e biztos támogatást, népeik rövidtávú érdekeit helyezik előtérbe. A fölgyorsuló események sodrában döbbent irá arra, hogy a dunatájd sorsközösség, illetve a hosszú távú érdek- szodidaritás összetartó ereje gyengébb a nemzeti kohézió, pontosabban a kisállamiság' vonzerejénél. Amit Kossuth dunai terveivel kapcsolatosan írt, az részben önmagára is érvényesnek bizonyult. (Nevezetesen; „mint minden nagy politikai látnok jóval közelebb érezte a jövőt, holott a reális politikai erők még nem voltak készek az egyensúlyhelyzet előkészítésére.” Félő, hogy erre az azóta eltelt hét évtized sem bizonyult elegendőnek, mivel ebben az időszakban a térség politikai erői és társadalmai olyan súlyos deformációkat szenvedtek el, aminek következtében a kívánatos egyensúlyhelyzet megteremtése még várat magára. Mindazonáltal sem az akkori, sem a mai események tükrében nem szabad Jászi tervét egyszerűen a megvalósíthatatlan utópiák tárházába utalnunk. Attól, hogy a történelem bizonyos progresszív elképzeléseknek nem biztosít(ott) kifutási lehetőséget, felelőtlenség azok jelentőségét lebecsülni. Annál inkább, mert egy-egy korszak fontos jellemzője lehet az, hogy milyen haladó gondolatok terjedését és megvalósulását gátolja meg. Jászi 1918 őszén egy széteső Európában hirdette meg a népek összefogását. Ezáltal vált könyve — Galántai József szavaival — „a messzebbre is tekintő progresz- szív gondolkodás egyik kiemelkedő” dokumentumává. Nekünk itt és most, a zaklatott napokat élő Kelet-Közép-Európában az a dolgunk, hogy az ő dunai patriotizmusának szellemében hirdessük: „Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között.” (AKV—Maecenas, 1988) 281
