Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Valuch Tibor: Egy dunai patrióta hagyatéka (Jászi Oszkár: A Monarchia jövője - A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok) (kritika)
amíg eljutott „a Dunatáj történelmi sorsközösségét valló és vállaló egyetemes szemlélethez.” (Hanák Péter) Már pályája elején felismerte a demokrácia és a nemzeti eszme összekapcsolásának sorsdöntő jelentőségét s egyúttal rámutatott arra, hogy a demokrácia csak a nemzeti eszmét befogadva lehet hatékony, az elnyomó nacionalizmusból pedig csak a „demokrácia keresztvize moshatja ki a feudális szennyeződést.” Ezzel az álláspontjával messze túllépett a hagyományos függetlenségi gondolkodás korlátain. Olyannyira — s ez a századelő magyar progressziójának tragikus ellentéte —, hogy még az ország mielőbbi demokratikus átalakítását szorgalmazók táborában sem talált egyértelmű helyeslésre. Meglehetősen kevesen voltak azok, akik hozzá hasonlóan gondolkodva azt vallották, hogy a nemzeti kérdés „a demokrácia archi- médesi pontja.” A társadalmi igazságosság érvényesítését gondolkodásának középpontjába állító Jászi arra a kérdésre is megpróbált választ keresni: „Vajon lehetséges-e Magyar- ország ésszerű életigényeit az európai kultúra és az egész emberiség fejlődési törekvéseivel összeegyeztetni?” Többek között ez indította a föderációs terv kidolgozására is. Törekvéseinek célja egy kölcsönös megértésen és bizalmon alapuló, új ke- let-közép-európai államrendszer megteremtése lett volna. A félreértések elkerülése végett le kell szögezni, hogy Jászi nem a dualizmust akarta valamilyen formában átmenteni, hiszen elemzései során több alkalommal is rámutatott annak csődjére és arra, hogy a Monarchia keretei között nincs lehetőség a vitás kérdések rendezésére. Egyébiránt a dualista rendszer életképtelenségét, a dunai térség és a Balkán államszervezési és nemzetiségi válságát a háború alapvető okai közé sorolta be. Véleménye szerint az ellentétek kiéleződése csak úgy kerülhető el, ha olyan államalakulat jön létre, amely minden nép szánnám biztosítja a szabadságot 'és a demokráciát. Ügy vélte; „a népeknek nem uralom, gazdaság, dísz és hatalmi presztízs kell, mint ama feudális és plutokrata osztályoknak, melyek őket eddig környékezték, hanem minél bőségesebb termelés, minél fejlettebb munkamegosztás, minél intenzívebb csere, az anyagi és szellemi erőknek minél akadálytalanabb kifejlesztése, minél több erkölcsi és politikai szabadság. Ennek az útja pedig nem egyes nemzetek közjogi-katonai szupremáciája, hanem csakis a népek demokratikus szövetsége lehet.” Közvetve és közvetlenül is óvta a Duna-medence népeit attól, hogy „Nyugat és Kelet rivális befolyásának határállomásán” végletesen elkötelezzék magukat valamelyik nagyhatalom mellett. Amennyiben ezt tennék, abban az esetben ütköző államokká vagy erőtlen kolóniákká válhatnak. Az itt élő népek fejlődését elemezve, öt nemzetnek — a magyarnak, a németnek, a lengyelnek, a csehnek és a szerb-horvátnak — tulajdonított államalkotó képességet és adottságot. Ezeket a nemzeteket vette alapul konföderációs tervéhez, de nem zárta ki más népek csatlakozását sem. Elképzeléseinek gyakorlati megvalósításához a svájci kantonális rendszert tartotta példaértékűnek, őszinte hittel vallotta, hogy a Monarchiát felváltó szövetségi rendszer életképes alakulat lehet. Nagyszabású tervének — néhány gyakorlati és jogi részletkérdését is felvázolta tanulmányában — elvi alapját az a meggyőződése képezte, hogy a nemzeti szerveződés és az általa általános érvényűnek tekintett európai integrációs folyamat, a gazdasági egységesedés révén és a demokrácia elvei segítségével összeegyeztethető. Ügy vélte, hogy a demokrácia racionalitása olyan rendező elv lehet, amely erősebb, mint a nemzeti önállóság hatalomvágya és múló eufóriája. Tisztában volt azzal, hogy a fölhalmozódott sérelmek és ellentétek miatt terve nehezein kivitelezhető, mégsem tartotta eleve lehetetlennek. A Dunai Egyesült Államok gondolatának keletkezését vizsgálva, azt is látni kell, hogy Jászi csak a konföderáció révén tartotta megőrizhetőnek a történelmi Magyarországi integritását. Gondolkodásának sajátos önellentmondása — ami a századelő kozgondolkodását ismerve válik érthetővé —, hogy a magyarországi nemzetiségek felületi autonómia-igényét, éppen az integritás védelme miatt utasította el még ebben, az 1918 elején íródott művében is. Amikor a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztereként eljutott a kisebbségi önrendelkezés szükséges voltának felismeréséig, 280
