Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Kiss Gy. Csaba: Hrabal, avagy a kispolgáriság dicsérete (A Sörgyári capriccio ürügyén) (esszé)
esi?” — és odafönt büszke elégedettséggel veszi számba a várost: „Legeltettem a szemem a dombok és kiserdők szegélyezte, lanikás vidéken, néztem a városkát, és észrevettem, hogy a városunkba csak a vízen át lehlet bejutni, hogy tulajdonképpen szigeten épült város, fölötte a folyó, mely körbekerülte, kettéágazott, a várfalak alatt két patak folyt, a városok alatt egyesültek újra folyóvá, hogy a városból kivezető minden utcának tulajdoniképpen két hídja van... A folyón túl telmplom emelkedett, arcommal egy magasságban volt az óra arany számlapja, a templom körül pedig koncentrált körökben vonultak az utcák és közök és házak és épületek, úgy öltötte ki minden ablak a petúniáit, szegfűit és vörös muskátlijait, mint reggel a dunyhát, az egész várost várfalaik csipkéje szegélyezte ...” (79—80. 1.) Ezt a képet akár az ideális cseh kisváros rajzának is tekinthetjük, mintha a cseh haza mutatná meg egy újabb vonzó arcát nekünk. Hasonló szemlélettel, mint a nevezetes múlt századi dalban, mely később a nemzet himnuszává vált: „Hol a hazám? / Víz csobog a réteken / erdők susognak a bérceken, / tavaszi virág ragyog a kertben / ránézésre is földi paradicsom ez! / És ez a szépséges föld / Csehország — az én hazám!” — Josef Kajetan Tyl költeményében. Nem kétséges, hogy a Sörgyári capriccio .kapcsolatba hozható a cseh irodalomnak azzal a hagyományával, amely harmonikus békevilágat idéz meg és rózsaszín illúziókkal kísérli meg a társadalmi vagy nemzeti nyomorúságot feledtetni. De tévedés volna Hrátbalban giccs- készítőt látnunk. Nála legalább olyan fontos a cseh irodalom másik tradíciója: a kisember perspektívájának az elfogadés/a, a hétköznapi gondolkodás, a józan paraszti ész szemlélete. A Sörgyári capriccioban is mindig ott van az irónia, a kép egészében mérleg pontosságával egyensúlyozzák ki egymást az idilli és a groteszk mozzanatok. A tér a klasszikus kisvárosi kellékekből áll össze Hrabal művében, egy önmagába zárt szűk világról van szó, akár magát a városszéli sörgyárat vesszük, akár a nagyobb egészet, a folyóvizekkel körüilszegétt városkát. A főtér mint térbeli központ, ahol találkoznak az emberek, ahol mindenki megfordul, aki számít valamit ebben a kis világban, Bemádek úr, a kovácsmester éppúgy, mint de Giorgi úr, a kéiinényseprőrnester, aki egyben a sörgyár igazgatótanácsának az elnöke is. De arról sem feledkezhetünk meg, hogy Hrabal szövegében a városka sehol sincs néven nevezve, fiktív nevet s|em adott neki, Nymburk sem fordul elő. Ugyanígy nem találunk konkrét utalást az elbeszélt eseményék idejére sem. Valamiféle meghatározott időponthoz nem köthető időbeli különbségtétel azonban végig jelen van a műben, a régi és az új szembenállása. A változások szinte észrevétlen bekövetkezése — amit a szereplők pozitív fejleményként, ha úgy tetszik, haladásként érzékelnek — mögött ott van az író kételkedő bizonytalansága, vonzalma a régi szép idők iránt, ahogy Bod’a Úervinka, a fodrász sóhajt föl a nevezetes hajvágás közben: ....... ez a haj a r égi szép időkből maradt itt, sose volt ilyen haj a fésűm alatt.” (36. 1.) Megannyi régi ember jelenik meg Hrabal prózájában, ómódi gesztusokkal, akik korlátoltak és vidékiesek, de van bennük méltóság és tartás; a böllér szíveskedjék-kel utasítja a segédjét, egyik iparos vagy munkás megnevezésénél sem hiányzik az úr. És ez a régebbi idő kapcsolatban van a történelemmel is, a régi Ausztriával, az osztrák— magyar monarchiával, hiszen Bod’a úr kifejezetten la monarchia maradványának nevezi az asszony haját, amibe a férje „még a Monarchia alatt szeretett bele” (165. 1.). Ha elgondoljuk, hogy a XX. századi modern cseh nemzettudat egyik lényeges eleme az osztrák—magyar monarchia tagadása, a nemzeti fölszabadulásként is fölfogott 1918-as államalapítás, a kisregény szemlélete deheroizáló. Amiből persze oktalanság volna Hribabal nemzeti közömbösségére következtetni; féilreviisz az író fölfogását firtató kérdés, sokkal inkább arról van szó, hogy miiként élték meg az egyszerű emberek a történelem változásait, a hétköznapi tudat szintjén hizonyára jóval erősebb volt iá régi világ harmóniája iránti vágyakozás, mint azt a nemzeti ideológusok hirdették és elfogadtatni szerették volna. Ugyanakkor ez a vágyakozás a ikisragónyben nemcslak egy konkrét történelmi közeg iránti nosztalgiát jelent, hanem valami sokkal egyetemesebb emberi érzést, az idő visszafordíthatatlansága fö271