Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Nagy Gáspár: Barnásfekete történetek, ha például "áll a bál" az IBOLYA presszóban/tejbüfében

megint új szobatársai lesznek. Szirénázó mentőről mindig ez jut eszembe. Meg az, hogy mi mehet egy (baleseti sebészeten, ha a főnővér szirénázó mentővel jár haza, vizitbe. Elképzeltem, hogy az összes mentősofőr a kegyeiért eseng, ámbátor ő inkább már a hatvanas éveit tapossa. Hiába, a nők mindenre képesek, nem ismernek lehetetlent, ha érdekeikről van szó. Ezért gyűlölhetnénk is őket, de sokszor éppen ezít csodáljuk bennük; a magunk gyengeségét ra- gozgatjuk, s föl/mentést keresünk. Ilyen meg olyan fölmentést. Ne keressünk! Barátunk elpasszolta Klára asszonyt és kész.

Egy újabb kört tett elénk a barnásfekete, kissé megviselt arcú, cigaretta- füstben pácolt felszolgálóm). A szája szögletében lévő halvány mosoly arra engedett következtetni, hogy az irdatlan IBOLYA-zajon át is követni tudta barátunk szépszomorú, tanulságos és befejezetlen történetét. Néztem ezt a barnásfekete, fáradt arcú nőt. Sokféle történetet tudtam elképzelni róla. Ha nem lenne még két mesére jelentkező barátom, azt a játékot javasolnám, hogy foglaljuk össze e nő eddigi és majdani életét, s a különböző verziókat tárjuk fel előtte, mondjuk záróra után, s kössünk fogadást arra nézvést, hogy elfogadná-e ezt a szokatlan szituációt, s ha igen, melyikünk története találna legjobban. A vesztesek a holnapi söröket fizetik, mert H. úr holnap még városunkban lesz, s csak azután utazik el Prágába. A bamásfekete kantinetta valahogy megérezhette az agyamon átsuihanó őrült ötletet, de semmi biztatást nem láttam egykedvű arcán. Azt hiszem, sajnált kicsit bennünket. Itt töltjük az időt, itt költjük a pénzt. Igaz még nem tudhattuk ki fizet, csak azt, hogy H. úr a vendégünk ma is, holnap is.

Űjabb, talán az utolsó kör következett. A barnásfekete felszolgáló, akit kantinettává fokoztam az irdatlan zajban, füstben — elénk tette a jéggé fagyott üvegeket, úgy hogy melengetni kellett sokáig, mielőtt kortyolni kezdtük volna az italt. Záróráig még lehetett egy szolid óránk. Meséltünk hát. Egyik írói körökben forgó asztaltársunk mélyen nézett H. úr szemébe és ezzel a történettel szórakoztatta, mondta, mint a vízfolyás, azt hittük, hogy olvassa a talált szöveget :

„Azt hallom, hogy az »egyik közép-kelet-európai írótársam mostanában« nagy becsben van: akaratán kívül és engedélye nélkül illetéktelen olvasókat toboroztak köré, s tette ezt országa — mely egyben neki hazája is! — Verses szövegértelmező munkaközössége (esetleg titkos GMK-ja), mellesleg politikai hangulatjelentéssel megbízott testületé; fáradtságos munkával kimutatta némely régebben közölt s néhány újnak számító verséről, szövegéről, hogy van bennük valami szokatlan. Az egyik vers magán- és mássalhangzóinak reciproka megszorozva a tárgyév hónapjával és elosztva a megjelenésiben ludas folyóirat évszámával, pontosan mutatta az ország adósságát, kemény valutában. A bizalmas iktatóba, aztán a szorgos és túlteljesítő interpretátorok fülébe már így ment: »Kemény vers!« A bankemberek bólintottak, akik valóban kilátástalannak ítélték, ítélik a helyzetet: tudtuk mi ezt eddig is, de lírában azért csak több és izgalmasabb. A költőt, ahogy mondják, úton-útfélen alkalmi szócipelők kitüntették első- és főrezonőr címmel, és még haragudtak is rá, mert a felülről ellesett haragvás feltétlen elvhűséget és előmenetelt sejtetett. Más verseiben, más és egyszerűbb matematikai módszerekkel csupán verssorokat számoltak, aztán köbre emelték, talán még gyököt is vontak a rettentő nagy számból, s előttük hevert egy ártatlan évszám, de ha jobban megnézték nagyítóval, akkor már nem is olyan ártatlan. Szinte ezt keresték! Sejtették, hogy Valakinek emlékezetes lehet; (esetleg régtől álmatlanságot okozó) halála után még so263