Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Nagy Gáspár: Barnásfekete történetek, ha például "áll a bál" az IBOLYA presszóban/tejbüfében
káig? kiadhatatlan emlékirat elkövetésére sarkalló. De a szám lehet családi viszályokat szitó iis, ha éppen az ügyeletes, pimaszul ifjú szerető éveire rímel. Ha már van ez a munkaközösség, dolgozzék. És dolgozott. És értesítette a legfőbb károsultakat. És várta, majd sürgette a kemény intézkedést. És tán zsarolt is azzal: megszellőzteti, ha nem lesz elég kemény. Az illetékes olvasók már rég nem olvastak folyóiratokat, pláne badar venseket/szövegeket; de a TV történelmi propagandasorozatait, folytatásos szerelmi .Mhegéseit is mellőzték a főműsoridőben, s most lám eretnekül, a szétkürtölt kóddal, zsebszámológéppel a betűik mellé ültek. Olvastak szakadatlan, számoltak szakadatlan, és végtelen számú megfejtéshez jutottak. lm lön a csoda: a Popper Leo-i »termékeny (félreértés« fcivirágzása az esztétika-elméletek mocsaras évtizedében. Persze az igazán haszonelvűek (a tudást azonnal kipróbálok) a kijött számokkal totóztak, lottóztak. Nyertek is. A költő meg nyelt, visszanyelt egy-két szót, mondatot, de tehette, mert már úgyis a jövőbe látott, mint egy horoszkópszerkesztő brnó-i (brünni) most már párizsi cseh-morva író, aki csupán a megélhetés miatt, átverésből, a ka- jánság megtapasztalása végett kalandozott „horoszkópíikus” tájakon. Az interpretátorök versre/szövegre fogékony elitje terjesztette persze azt is, hogy csupán esztétikai szépségekért időz a szövegek társaságában. Ezért hevert kollégám könyve kéziratban, ki tudja meddig, árván várakozva egy ártatlan mosolyú műszaki szerkesztő polcán. Várva valami aláfirkantott engedélyre. Azt is terjesztették, hogy a szerkesztők az írók barátai; viszont az írók a szerkesztők ellenségei. Ezért van úgy néhanap, hogy a szerkesztők rákényszerülnek — a munkamegosztásból adódó szabadság okán-jogán! —, a félelemre. Szabadon félnék a szerkesztők, mert látják a prédát és a rossz példát. Például: közép-kelet-európai barátomat. Mert az írók mindig szabadok; hiszik, akik hiszik. A többség nem hiszi, csak azt tudja, hogy szabadság nélkül is van irodalom, sőt: igazán anélkül van! Ez a tétje: lehet-e így? Ezen a tájon így lehet. Lehet még egy darabig. Ha találkozunk Költőbarátom az életben, mint egykor Tomiban (azaz Konstancán) Ovidius szobránál, vagy Gdanskban a Hajógyári emlékműnél Mítosz verse alatt, vagy a tűzijátékban pompázó Strugai-hídon, minderről megkérdezem, (és megkérdezem Plovdivban is, a Lamairtine-házban egy sejtelmes éjszakán: mégis ennyire fontos volna...? Volnánk? Mernénk? Igen, egy igaz sorért kimernénk a tengert. Ettől fél a tenger!”. E prédikációs hangú „röpdolgozat” láthatólag H. urat mélyen érintette. Érteni vélte a történetben fortyogó, majd barnásfeketén kicsapódó üzenetet. Hosszú ujjaival dobolt a féltenyérnyi, üvegektől és hamutartóktól szabadon hagyott asztalon. Az utolsó s igaz történet beígért előadója most elállt eme szándékától s H. úr heves tiltakozása ellenére a barnásfekete kantinettánál rendezte a számlát. H. úr szelíden fenyegetőzött, mondván: itt most ő tele van forinttal s érdemtelenül vágtak hozzá ennyi pénzt, szívesen fizetett volna, de érti, érti.. . majd ott, ha átmegyünk a Károly-híd „kéklő szobrai” között, (azok szépséges sorfala között) és megkeressük azt a helyet, ahol többnyire ő szokott fizetni. Valamelyikünk azt javasolta, hogy vigyük ezt az egész tejbüfés IBOLYÁT is, a barnásfekete pincémével, az alkalmi hallgatókkal. H. úr nagyvonalúan helyeselt, talányosán mosolygott, most először az együtt töltött idő alatt. Melegítőfelsőjét a széktámláról karjára vette, másik kezébe pedig már az asztal alól előkerült sportszatyorját — (ami inkább egy elhasznált bevásárló alkalmatossághoz hasonlított!) — kapta, s indultunk is kifelé. Gomolyogtunk ki az 264
