Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Nagy Gáspár: Barnásfekete történetek, ha például "áll a bál" az IBOLYA presszóban/tejbüfében
ládában, ebből kértünk újabb kört. H. úr csaknem egy hajtásra kiitta az üveget, poharat nem kért, egy szép, testes korsónak képzelte a kezében levő barnásfeketét, amikor szájához emelte. Mint valami kitilkkadt pályamunkás, vagy bányából felszínire vetődött műszakvégi vájár, úgy kortyolta, oly mohón eresztette le torkán a sört. Egy keveset azért hagyott az üveg alján. Jámborul nézett körül, és azt a csöpp maradékot csecsemőknek való tejnek láttuk ott az üveg irdatlan mélyén, habzott, szinte gügyögött, hogy igya már meg H. úr, mert összemegy kicsinységében. De nem itta meg. Unottan hagyta, rázogatta, melegítette, szinte felforralta. Nyeleten felüli „nőitej” volt, nem ízlett H. árúak. A következő (körökben mi is igazodtunk ezen — IBOLYÁBAN megeső — happeninghez. Csak úgy, üvegből ittuk a sört. A pincérnők először rossszaló- an néztek ránk, aztán élvezték, hogy nem kell poharakat töltögetniük. El is tüntették a poharakat az asztalról, nehogy leverjünk egyet ás, mert a kezek széles mozdulatokba kezdtek. H. úr hallgatta barátaimat, akik most neki, az iderándult H. árnak akartak csillogni; egymás szarvába vágtak, koszos restivé fokozva az illatos virágról elnevezett vendéglátóhelyet, cigarettafüstön át, éktelen zajon át mondták, mondták a magükét. Afelől nem lehetett kétsége H. árnak, hogy amit mondtak, az az övék volt: testestül, telkestül, szóstul, mondatostul. Jószerivel H. úr és ón lettünk a nyájas, figyelő személyzet, meg egykét, mindig mindenütt idegen kártyákba pislogó, szomszéd asztalbeli elefántfülű, de veszélytélen, elázott ürge. (Ámbátor az ázottságot jól lehet színlelni; ezt tanítják a rendőriskolában. Legyenek áldottak, gondoltam a mesékbe kezdő barátaim helyett.) .. .„És akkor olvasom a Literarny Listry június 17-i számát, no nem máskor ám, hanem éppen 1968-ban, s látom, hogy nekünk is szól egy passzus; nagyon ide szólt az akkor, nagyon is szívembe szólt, szúrt is, fájt is. Vagy 120 hónap, irdatlan óra és perc telt el azóta, s közben mukk sem. Akkor... átforrósodtam, és nagyon kezdtem drukkolni nektek barátaim, írók, újságírók. Kezdett érdekelni: miről írnak nekem, miről hallgatnak nektek? Bevallom, hogy annyi szavam lett volna a Helyzetre...! több, mint kétezer, pedig az is nagyon sok volt akkor, s főleg utána, amikor mégsem úgy alakult, mert a sűrű szemöldökű tanár úr, a fiúcskák osztályfőnöke, másképp gondolta, és eltörölte az osztály eminens tanulóját. .Feltörölte vele az osztályt. Persze ebbe a kisebb stréberek jócskán besegítettek. Erről a sűrű szemöldökű tanár úrról egy barátom — tíz év múlva — verset írt s Vegy-tan címmel megjelentette a Kortárs nevezetű lapban, aztán meg egy 82-es kiadású kötetében. Akkor még a sűrű szemöldökű tanár úr uralkodott, s ő is könyveket írt, azaz: egy munkaközösség írta helyette az életét. Már alig beszélünk erről a tanár úrról, a minap viszont Viiszodkijnól olvastam nagy szerelmének, Marina Viadynak szép emlékezését, s ott vagyon leírva, hogy akkoriban szinte mindenki, .aki számított valakinek, vagy számítani akart!, a tanár úr sűrű szemöldökét is magára öltötte, maszkírozta. Viszockij csupán egy Meroedesre akart szert tenni, mert a sűrű szemöldökű ilyet vezetett.” Fiai meg tankokat — nyögi ki a másik barátom. Ebből már látszik, hogy szeretné átvenni a szót. A mesélő átadja a stafétát és szájához emeli az újabb, egyre hűvöslő barnásfekete üveget. H. úr is, de még az előző történet ízét beleképzeli a sörbe, mert lassabban issza. Gondolkodik a sör a szájban, szinte tejjé válik. A tej meg a sör egy vegytani folyamatban mivé változik? Ilyesmire lehetne gondolni. H. úr meg tán arra gondolt, hogy egyszer, valóságban is, ifjúkorában a Nymburk melletti vasútállomáson, szerény forgalmistaként miként ivott a kecsketejre 259
