Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Nagy Gáspár: Barnásfekete történetek, ha például "áll a bál" az IBOLYA presszóban/tejbüfében

egy pohár sört, és micsoda Ibeteg lett a forgalmisita-gyomor! A főnök úr csak­nem elzavarta, mert nem tudott megállni előtte, nem tudott szalutálni a vona­toknak. Mindenki részvétlen volt iránta, még Schopenhauer is, pedig tőle iga­zán jöhetettI volna valami szolidairitásféle. De nem jött, csak a főnökné asz- szony, aki különösen lehordta, amiért a gyomrait így megháboritotta... H. úr e gondolatait elhessentve, példásan érdeklődő tekintettel meredt a következő akadályfutóra, szócséplőre: szakállas barátunkra. ... „Nem volt kis bátorság, de ón bementem még az évtized elején a Buk­tatásügyi Miniszterhez, akinek a kreolbőrű Csatári Natália (volt) a titkárnő­je. Tudjátok ki az a nő, az a gyönyörű? Akit G. kö'ltőbarátünk, az előbb em­legetett, a sűrű szemöldökben iis korát megelőző protestátor akart megszök­tetni, de csak Paksig jutottak. Valami márvány (és atommal sugarasított) kul- túroentrumban költői estet rendeztek G.-nek. A hölgy meg várt rá, várt va­lami éktelenül szép piros hálóingben, hogy tovább szöknek az éjszakában, s legalább a hajnalig eljutnak. G. csalódott, és Natália is; de élőbb G. kezét ál­mában összekötötte a szokatlanul izgató hálóalkalmatosság övével, (hogy a csa­lódás teljes legyen!) nehogy az éjszaka leple alatt mégis felébredjen valami alantas ösztön, és álmában lepje meg a piros ruhás mámemszüzet. A történe­tet aztán Cs. Natália mesélte tovább barátnőinek. Derültek persze. G. meg ke­rülte s kerüli a kreolcsirkét. Bosszúból egyszer így hallottam tőle emlegetni e kívánatos hölgyet, kinek most színe előtt álltam, s aki bebocsátott a minisz­terhez, a híres-neves Buktatásügyihez. Ahhoz a rendkívül ravasz, élveteg, hátbaveregetős, brutális arokifejezésű elvtárshoz, aki a buktatás atyamesteré­nek számított. Természetesen bukás előtt álltam, s azt szerettem volna vala­hogy elodázni, mert igen rosszul jött ez a szörnyű zuhanás. Még reményked­tem, érveket sorakoztattam. Ö meg konyakos poharakat, és sajnáltatta magát, hogy úgymond neki is gazdái vannak, és a partvonal kijelölésében kénytelen mások véleményét is figyelembe venni: szóval tudatta, hogy most megiszunk még egy-két kupicával, de a hónap végétől már nem ott és nem az vagyak, hanem valahol egészen máshol s valami egészen más, mint eddig. Az „elme- szelóst” szürcsölve adta tudtomra. Kínomban ilyeneket mondtam neki, utalva a zavarra, kapkodásra, fejetlenségre (és itt szó szerint a saját fejem leszerelé­sére gondoltam), hogy „barátócskám”, ha tetszik, még egy két hétig főnököm, szóval azt bátorkodtam mondani a konyak biztatására is, hogy „már nem vagytok a Helyzet elvtársai”, majd mikor el akart bődülni, így fordítottam a szórendet, (nagy stiliszta hírében állt egykoron), hogy „már nem vagytok elv­társai a Helyzetnek”. Megértette. S tökéletesen ellilult, majd barnásfekete lett a különben szürkés macskaszem és villámokat lövellt. Üvöltött egy keve­set, de nem tudta folytatni, mert minden kopogtatás nélkül, mézédes mo­sollyal a kreol Cs. Natália vágtatott be, és kivonszolt az őrjöngő miniszter elől. Az ajtót már én tettem be erősebben. Cs. Natáliának kezet csókoltam. Ö meg csak annyit mondott: „egyszer megüti a guta a jobb mondatoktól.” Ezért máskor legyek szerényebb, szőnyegközeiiibb, s ne az elveket kérdőjelezzem meg, hanem valami mást. Például mit? — kérdeztem. Azt kitaláljuk majd előtte, csak hívjam fel. De nem hívtam fel, mert eszembe jutott G. barátom törté­nete. Persze Cs. Natália nem tudhatta, hogy én ismerem ezt az általa terjesz­tett történetet, piros övvel s egyebeikkel. H. úr a következő üveget emelintette szájához éppen, amikor barátunk be­fejezettnek nyilvánította mondókéját, így H. úr hagyta csöppet kifutni a ha­bot. Szóval habozott az, és H. úr is, hogy illendőségből’ foltegyen-e egy odaillő 2(50

Next

/
Oldalképek
Tartalom