Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Vlagyimir Tyendrjakov: A kommunizmus boldog szigetén (Földeák Iván fordításai)
gyanakvóan bizalmatlan, majdhogynem fenyegető. Csupán ellenségünkre tudunk így nézni. Korábban sohasem látott engem, arcról nem ismert, semmi alapja nem volt, hogy ellenségének tartson. És mégis ... Nem volt okom megijedni, nagyon is jól tudtam, hogy a hízelkedők sűrű fala és a mintegy tíz lépésnyi tér — megbízható védelem számomra. Nem sütöttem le a tekintetemet, meglepődve tovább bámultam Hruscsov megváltozott arcát. Pillantásunk egy másodpercig, ha találkozott. Valakinek a kopasz feje elfedte előlem az államfőt s amikor ismét megláttam, Hruscsov újból jóindulatúan mosolygott s valakivel beszélgetett. Nicsak!... Mosolyog, tréfálkozik, dudorászik, látszatra pihen — de ne higy j a szemednek: belül feszült, elővigyázatosan összeszedett, tele van gyanakvással, önkéntelenül is megsajnáltam: „Lám, milyen nehéz a helyzeted, Nyikita Szergejevics. Nem jókedvedben játszod meg így magadat”. Még feleségem, aki karöltve állt mellettem, ő sem vette észre, ahogy pillantást váltottunk. Igaz, én nyomban közöltem ezt vele, ő egy percre érdeklődni kezdett, majd ... nyomban alfelejitette az egészeit. Nem olyan fontos eset, hogy bárminemű jelentőséget tulajdonítson neki. Én viszont képtelen voltam elfelejteni. Otthagytuk ezt a sürgés-forgást, sétáltunk a csendes sétányokon, meghajoltunk ismerőseinknek és újból rábukkantunk az ostromlott kormányra. Ismét megálltam és hosszasan néztem a jóságos és vidám Hruscsovot, vártam, hogy megint találkozzam tekintetével, szerettem volna, ha mindez megismétlődik, hogy meggyőződjem: nemcsak álom volt. Hruscsov azonban többé nem vett észre. 7. Mindenki, akit ma meghívtak a kommunizmus szigetere — azok is, akik nem vették a bátorságot, hogy közel jussanak a kormányhoz s azok, akik lökdösődve taszi- gálták egymást s körötte keringtek, mint a legyek a lekvárosüveg körül — mindnyájan az értelmiség leginkább megbecsült rétegéhez tartoztak. Értelmiség ... olyan emberek, akik hivatásszerűen foglalkoznak szellemi munkával, vagyis közvetlen kapcsolatban állnak azzal, ami valójában az ember magasztos megkülönböztető vonása — az értelemmel. Ügy tűnt, hogy az embereknek ez a fajtája a legfontosabb a társadalomban s általános tiszteletnek örvend. De ők! Az értelmiség iránt mindig gyanakvással, gyakran pedig egyenest ellenségesen viseltettek. Mivel éppen tőle indulnak ki azok az eszmék és gondolatok, melyek ellentmondanak a megszokott sablonoknak, zavarba hozzák a kispolgárt s megnehezítik az állam vezetőinek tevékenységét. Lenin nem szerette a liberális értelmiséget, nem bízott benne, úgy tartotta, hogy kiszolgálja a burzsoáziát. „... az értelmiség befolyása — írta 1907-ben —, mely közvetlenül nem vesz részt a kizsákmányolásban, mely kitanulta, hogy általános frázisokkal és fogalmiakkal operáljon, melyet leköt mindenféle »-jó-« parancsolat, mely néha őszinte korlátoltsága folytán osztályok feletti helyzetét osztályon- kívüli pártok és osztályonkívüli politika elvévé emeli, e burzsoá értelmiség hatása rendkívül veszélyes a népre”. Az állam élére állva már nyíltan vetette oda az értelmiségnek: „Az önök ingatagságában sohasem kételkedtünk. Ám hogy önökre szükségünk van, ezt nem tagadjuk, mert önök voltak az egyetlen kulturális elem”. Vagyis — az értelmiség szolga volt s maradjon is az. Lenin élete végén gyakran beszélt keserűen arról, mennyire hiányoznak neki az őszinte, vele egy gondolkodású értelmiségiek. Sztálin a szolgalelkűséget az új állam alapvető létfeltételévé tette: az alacsonyabb beosztású habozás és gondolkodás nélkül alávetette magát felettese akaratának, felettese a következő felette állónak s így ment tovább, az egészet megkoronázó, legfelső csúcsig, melyen senki által nem korlátozott, de mindenkit hatalma 13
