Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Vlagyimir Tyendrjakov: A kommunizmus boldog szigetén (Földeák Iván fordításai)
alá hajtó valaki — személyesen Sztálin trónolt. A társadalom legjellemzőbb típusa a szolgalelkű Janus lett, aki egyfelé diktátori, másfelé szolgai arcát mutatta. S kizárólag az, aki közvetlen teremtő munkát végzett, csak az nem bírt diktátori jogokkal. Ha szántod a mezőt, egymagádban teszed s nem messziről irányítod a szántást; nincs kinek diktálnod, utasítást adnod. Ha könyvet írsz,, zenét szerzel, valamilyen tudományos probléma megoldásán dolgozol, bármennyire is szeretnéd, nem válhatsz diktátorrá. S csupán akkor támad lehetőséged, hogy diktátor légy, ha a szántást, a könyvírásit, a zeneszerzést, a tudományos kutatómunkát másra hagyod. Az alkotómunka kizárja a diktátorságot, ám a szolgalelkűségtől nem szabadít meg. Nem parancsolhatsz senkinek, mert nincs kinek, neked viszont igen — miért ne tehetnék? Ha pedig nem bizonyulsz elég szófogadónak, nyakaskodsz, miért ne alkalmaznának erőszakot veled szemben, beleértve az elzárást a szigorított munka- rendű táborokban, a verést, a kínzást s végül a kivégzést. Sztálin az értelmiséget szófogadó lakájjá változtatta, mely engedelmesen — leggyakrabban ostobán, igen ritkán tehetséggel és találékonysággal — teljesítette az állami megrendeléseket az új bombázók tervezésétől a sztálini nyelvtudományi munkák óriási tudományos értékének „bölcseleti” megalapozásáig. S íme, most itt ez a tülekedő, izzadt forgatag, testek gomolyaga — a sztálini időszak értelmisége nyüzsög. Hruscsov és kísérete pedig a forgatag fő tengelyét képezte, ők a sztálini hivatalnokok; Sztálin emelte ki őket, Sztálin etette és nevelte őket diktátori és szolgalelkű Janusokká. Hruscsov el sem tudott képzelni másfajta berendezkedést, mint amilyen az elhunyt Sztálin idejében volt. Őszintén hitte, hogy a világot ellenségeskedés és gyűlölet osztja meg, hogy az állam kötelessége, hogy nap mint nap, óráról órára fokozza erejét, őrizze az alárendeltség vasfegyelmét, óvja az abszolút hatalmat... A párt fő irányvonala a sztálinizmus esztendeiben kifogástalanul helyes volt, de... Sztálin dajkálta, Sztálin nevelte őt s ezért bárki másnál jobban tudta, mily nyomasztó és miféle veszélyekkel fenyeget ez a nevelés. A szeme láttán fogták le és állították falhoz a legjelesebb állami vezetőket... Még jó, ha csak falhoz állították őket, de körmük tépdesték, csontjukat törték, veséjük verték le, durván gúnyolódtak rajtuk, s mielőtt a túlvilágra kísérték volna, a legaljasabb módon megalázták áldozataikat. Maga Hruscsov hosszú éveken át várta az órát, éjszakánként úgy aludt el, hogy nem bízott benne, hogy meglátja a reggelt, ment Sztálinhoz, hogy az fogadja, s nem volt benne biztos, hogy visszatér. Élt és várt, vár; és reszketett. Dajkálták és felnevelték, ám ő nem érzett hálát nevelője iránt. A párt fő irányvonala Sztálin idején kifogástalanul helyes volt, csupán Sztálin tévedett — taszított kegyetlensége, undort keltett a sok kiontott vér. Hruscsov semmit nem akart a sztálini örökségen változtatni — hadd maradjon minden úgy, ahogy volt! — Sztálint azonban el kell ítélni és ki kell hajítani a történelemből. Még elképzelni is nehéz ennél fonákabb döntést. Ha az egykori vezér teljesjogú diktátor volt és hamis utasításokat osztogatott s azokat szorgosan teljesítették, akkor a párt és az ország miért élt és cselekedett volna helyesen? Vagy egyáltalán nem volt diktátor, hatalma semmit nem jelentett, s ezért nincs miért elítélni vagy leleplezni. Ha azonban diktátor volt — ítéld el, de azzal az úttal együtt, amelyre az igaztalan hatalom lökte. A két dolog összefügg... Őh, ha Hruscsov képes lett volna összefüggésbe hozni az okot az okozattal, az egyest az általánossal!... Szerencsére gyerekesen együgyű volt: akarom — és kész, semmiféle logika nem hatott rá! Az egyszerűség legalább annyira lehet bátor, mint az ész. Hruscsov a XX. kongresszuson határozottan megfosztotta trónjától Sztálint: pusztulj, gonosz lélek! Szintén fejvesztett ugrás volt... Ha viszont nem történik ez, mind a mai napig azt sugallják nekünk: a sztálini utat járjuk! „A „smasszerek” pedig ott bóklásztak volna városaink utcáin, a kínzás nagymesterei ott szorgoskodtak volna a színfalak mögött s bizonyára folytatódott volna a bőszen agresszív külpolitika, s a békés egymás mellett élésről szó sem lehetett volna. Nincs kizárva, hogy bolygónk felett nukleáris robbanások gombái nőt14
