Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Barabás Tamás: Hogy is állunk az arányszámmal? (Újabb mozzanatok a népi-urbánus vitához)
BARABÁS TAMÁS Hogy is állunk az arány számmal? ÜJABB MOZZANATOK A NÉPI-URBÁNUS VITÁHOZ* A felkészülés alapossága és a széleskörű olvasottság jellemzi a Mozzanatok a népiurbánus vita történetéből című tanulmányt. Ez tiszteletre méltó. A tanulmány szerzője, Salamon Konrád (azonban olykor tárgyi tévedések csapdájába esik, néha úgy tetszik, hogy bizonyos elhallgatásokkal manipulál, írása egészén átsüt, hogy a vizsgált korszakot, nyilván életkorából következően, csak papírról és betűkből ismeri, de nem élte meg, eseményei, hangulatai, légköre és közege nem ivódott a zsige- reibe. A tanulmánynak már az első néhány sora ellentmondást vált ki. Azt írja, hogy a Válasz megszűnte után „a Szabad Szó, ia megújult Kelet Népe, valamint a népi gondolattal egyre nagyobb mértékben azonosuló Magyar Üt és Magyar Élet biztosította a népi írók jelenlétét a magyar szellemi életben és közgondolkodásban” — de, legalábbis itt az elején, elmulasztja közölni, hogy a Magyar Üt és a Magyar Élet jobboldali és erőteljesen antiszemita közlönyök voltak. Azért érzek ebben némi manipulációt, mert ha ezt itt rögtön leszögezné, akkor egyúttal arra is rávilágítana, miért — mennyire indokoltan — kezelte a baloldal a népi írók egy részét fokozódó bizalmatlansággal. Ehelyett ő csak „népinek tekinthető sajtótermékek”-nek nevezi az említett két orgánumot, további jellemzésüktől megkíméli olvasóit. Leírja ugyan, hogy azok mellett „adódtak egyéb közlési lehetőségek is”, de arra már sajnálja a papirost — pedig lett volna rá hely és éppenséggel ide kellett volna iktatni —, hogy voltak népi írók, például Kovács Imre, Szabó Zoltán, Darvas József, Bibó István és mások, akiknek írásait mindig is örömmel publikálták a baloldali lapok és könyvkiadók, s akik nem véletlenül elsősorban ott jelentek meg. Attól tartok, legalábbis cikke további részei ezt sugallják, hogy Salamon Konrád mindezt azért nem tisztázta ilyen egyértelműen mindjárt tanulmánya elején, mert akkor sehogyan sem lehetett volna terepszínnel bemázolni azt a tényt, hogy Magyarországon jelentős baloldali és jelentős jobboldali (’38-tól kezdve mind nagyobb számú) sajtó működött. S a jobboldali sajtót bizony soha nem harcos náciel- lenesség jellemezte, inkább bizonyos fasiszta eszmék (elsősorban az antiszemitizmus) szolgai és örömteli (!) átvétele —, és ezt pedig a baloldal nem volt hajlandó egyértelmű népi vonásnak tekinteni, tehát a magukat népinek nevező írók népiségének valódiságában is kételkedett. Folytatja a tanulmányíró azzal, hogy ........még nyomasztóbbá vált az önkény uralm i módszerekkel kormányzott kelet-közép-európai állapot, amelyben nem jöhetett létre érdemi, sőt néha még formális politikai ellenzék sem...” Nem jöhettek létre? Hiszen 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásig élt és működött nemcsak „formális”, de „érdemi... politikád ellenzék”! Hallatta szavát a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, polgári liberális pártok, nem fogta be poros száját például Bajcsy-Zsilinszky Endre, Peyer Károly, Rassay Károly, s mások. Jó lenne, ha ezt Salamon Konrád tudomásul venné azzal a ténnyel együtt, hogy ilyen határozottan németellenes és antifasiszta politikusokat és írókat akkortájt csak a baloldali politikusok (és írók) között lehetett találni, nem a Magyar Élet, s hasonló orgánumok úgynevezett népi szerzői és politikusai között. És talán azt sem minősíti véletlennek szerzőnk, hogy nem a Gombos Gyulákat, a Püski Sándorokat, a Féja Gézákat, az Erdélyi Józsefeket, a Sinka Istvánokat, a Kodolányi Jánosokat, de még * Salamon Konrád jvitatott írása 1988/10. számun Kban jelent meg. (A szerk.)
