Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Füzi László: A korszerűség vállalása (kultúrkritika és kiútkeresés Németh László gondolkodásában) (tanulmány)

tében. Ismeretes: édesapja népfelkelő hadnagyként vett részit az első világháborúban, s már 1915-ben orosz hadifogságba került, s onnét csak 1921-ben tért haza. A hét év érzelmileg is szétszakította a családot. A történet Németh életrajzi írásaiból, szépírói műveiből is ismert: az író azonban ia .történet minden újabb feldolgozásában újabb és újabb jelentésréteggel gazdagította azt. Az életművet lezáró regényében, az Irgalom ban a valamikori élmény már a világ szétesettségének jelképévé válik. „Mit akar ez a rengeteg ide-oda cikázó ember? — kérdezd szinte önmagát a regény hősnője, az apját költöztető Kertész Ágnes. — Nyolcszáznyokvanegyezer, ahogy még az 1910-es népszámlálás után az apjától hallotta. Soha így meg nem rendült belé; micsoda tébolyult kaptár egy ilyen város? Mindenkinek megvan a maga lakása, mennek, költöznek a maguké felé, s ami összetartja őket, lehet, hogy éppúgy csak keret, félreértés és fájdalom, mint a hármójuk összetartozása, akik bár egy család — apa, anya, lány —, mégis háromféle szakadék van kettejük-kettejük közt. Persze, tán nem mind züllött így szét.. . Mintha nemcsak az ő kis sejtjük, de az egész társadalom azért rohanna így, hogy minél jobban széteshessen, s az ő szíve nemcsak azért fájnia, imént a Horváth utcai családot nem tudta a szívéből csöpögő gyantával összeragasztani, de erre a tébolyult szétesésre sem fogja soha magában a ragasztószert megtalálni.. ,”s Ezzel kapcsolatban érdemes idéznünk Franz Kafka szavait is, aki barátjának arra az állítására, miszerint széthullt világban élnek, így válaszolt, történetesen éppen 1919-ben, amikor Németh is a maga tapasztalatait szerezte: „Ez nem igaz. Ha minden széthulld volna, elérkeztünk volna már az új fejlődés lehetőségének kiindulópontjához is. De ott még nem tartunk. Az út, melyen idáig eljutottunk, eltűnt. Vele együtt minden eddigi közös .perspektívánk is, mely jövőnkre vonatkozhatott. Reménytelen zuhanásunk korát éljük. Pillantson ki az ablakon át, látni fogja, a világot. Hová rohannak az emberek? Mit akarnak? Képtelenek vagyunk már felismerni a dolgok személyiség feletti összekapcsolódását. A roppant nyüzsgés ellenére mindenki néma, mindenki elszigetelt személy, önmagában ... Nem széthullt, hanem szétzilált világ ez, amiben élünk. Minden recseg- ropog, akár egy törékeny vitorláshajó eresztékei.. .”6

Hasonló intenzitással élte meg Németh a Monarchia összeomlását is. Fiatalkori írásait még nem ismerjük, így egy Oszoly Kálmánhoz írott, 1918 utolsó napjaiból származó leveléből idézünk: „Oda az ország és én most kezdem érezni: mit jelenít Európa utolsó, rabszolga országában élni. Nem tudom, mi nagyobb bennem: az Antant gyűlölete vagy a saját tehetetlenségünk fölötti kétségbeesés. Hány és hány embertől halljuk, hogy .amint lehet, külföldre vándorai, épp ia teltszájú hazafiak hagyják legelőször cserben az országot. Mennyien és milyenek maradunk itt? Es lehet-e dolgoznunk, szabad-e remélnünk? Nem éll-e anarchia szélén az ország? Nem kell-e föláldoznunk minden készletünket, és milyen alapon kapunk új készletet? Mivel fizetünk meg? Az utódaink rabszolgaságával?”7 Láthatjuk, a fiatal Németh szemben találta magát a régi, húszmilliós Magyarország szétesésével, azt követően pedig a ikisnópi lét gondjaival. Ahogy Király István mondja: „Kísértett benne egy egész nemzedék közös rettenete, a legmesszebbre szólóan Illyés Gyulától megfogalmazott etnikai válság, a pusztulás réme, annak a félelme, hogy — amint azt 1933-as Debreceni Kátéjában írja —, valamelyik nagy nép gyarmatbirodalmába olvadunk bele’.”8

A válságérzet .egzisztenciális mélységűvé azonban a húszas évek elején mélyült. Magyarázzák ezt személyes mozzanatok is, de legalább ennyire fontosak az őt körülvevő társadalom dermedtségére utaló jelek. Trianon és a forradalmak után hangzott a fiatal Németh László ítélete, a -magyarság elvesztette cselekvőképességét — s ezzel ő is azt a röptatő erőt, amely nélkül korábban életét nem is tudta elképzelni. A későbbi író feltételezhetően pontosan rajzolja meg húszas évek eleji önmagát: „Ha így halad tovább (s elgondolni, hogy így halad, elég volt rá, hogy haladjon), egy-két év alatt egészen kii kall az életből szorulnom.. ,”9 S pontos a tehetség kialakulásával kapcsolatos megállapítása iís: .......akármilyen nyomorult voltam ekk

ortájt, az, amit a tehetségemnek lehet nevezni, most készült el. Mintha ezeknek az éveknek a nyomása kellett volna hozzá, hogy összesaj tolód jók.”!0 Nem lehet vé132