Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Mészöly Miklós: Két levél (esszé)

tó. Részletes elemzés bizonyára ki tudná mutatni, hogy mélyebb fekvésben történelmi, társadalmi, pszichológiai szükségszerűség motiválja a jelenséget. Szoros összefüggésben a „történelmi hontalanság”, és a „nemzetállam eszme” elkerülhetetlen konfliktusával, ami kivédhetetlenül hat a gondolkodásra, szemléletre, a lehetséges idea-választásra is. (Izrael-dilemma!) Nem szeretnék itt ebbe belemélyedni — tanulmány témája. Csupán néhány megjegyzést teszek még. Ha egészséges honpolgárok vagyunk, természetesnek vesszük, hogy különböző lehetséges trendek közül választunk. S ez bizonyára kifejezésre fog juttatni minden területen sajátos statisztikai eloszlást a teljesítmények, döntések, szimpátiák korrekt versenyében. Számos nem-zsidó pl. szintén elítéli Némethnek ilyen vagy olyan állásfoglalását, míg számos zsidó közömbösséget mutat iránta. S inkább azon sóhajtozik, hogy — marxista progresszió vagy Szárszó, mindegy — mért nem Nyugat szállt meg bennünket, mennyire másképp néznének ki a dolgaink. Ahogyan az ország többsége is gondolkodik, ha megvakarjuk, telítve a szovjet barátság, fennhatóság élményeivel. Mindez nem zavarja az előítéletes trendben gondolkodás logikáját, sőt, további „árukapcsolással” érvel, így: a „zsidó-trend” egyúttal kommunista elkötelezettségű s meg sem kísérli, hogy az adott történelmi helyzet pszichológiai összetevőibe belegondoljon, eltűnődjön az átlag-zsidóról, mint emberről a maga dilemmái között, a holocaust után. Pl. arról, hogy hová húzódhatott, csapódott volna hazatértekor, félelmi reflexekkel nyomorítva, megingott hovatartozása traumájával? Milyen trendhez, milyen Párthoz? Milyen Párt ernyője alá? Reális azt gondolni az átlagról, hogy mindent félretéve eszme-ideológiai meggyőződés motiválta az életdöntéseiben akkor? Túl sok a tapasztalatom, megfigyelésem ahhoz, hogy másképp higy- gyem. Akik úgy jöttek haza, ahogy ők, első jelzőrendszerükkel egyszerűen, és mindközönségesen féltek, nem akartak félni többet s keresték a védettség akármilyen kapaszkodóit. Az átlag-közérzetet pedig szükségképpen befolyásolta akkor — kiét így, kiét úgy, zsidóét, nem-zsidóét — hogy a Párt az egyetlen, ami garantáltan védett, s aminek távlatilag — (miután az első választások pünkösdi eufóriáját helyére lehetett tenni), garantáltan nincs oka félni. Mire hamar rájöhetett válogatás nélkül mindenki.

Statisztikázzunk hát? Trendben gondolkozzunk eleve? Állítsunk? Elővé- leményt, előítéletet betonozzunk? Milyen jog és jogosultság-érzéssel? Hogyan? Nem analógia, csak spontán emlékeztető: az erdélyi magyarság jelentős része hosszabb ideig nagyobb biztonságot vélt találni közvetlenül a háború után a Kommunista Pártban, mint a pártonkívüliségben. A traumatizált kisebbségek, veszélyeztetett történelmi reflexei mintha nem kerülhetnék el, hogy ebben- abban hasonlítsanak, függetlenül a háttérmotívációktól. Mint ahogy az is biztos, hogy ha a zsidókérdésben nem tudunk demokratikus alapérzésből kiinduló társadalmi egyensúlyhoz jutni, kétséges, hogy határon túli kisebbségeink problémáinak vitatásánál kellően megszolgált erkölcsi hitelre tehetünk-e szert. Ha igénylem, hogy a mi kisebbségeink ne legyenek hátrányos megkülönböztetésnek kitéve (vagy csupán az éreztetés különböző nüanszainak, amihez hasonlót egy zsidó számtalanszor tehet még ma is zsebre) — elvárható, hogy ugyanezt biztosítsam a hazai portánkon. Az emberi jog az jog, nem kaméleon. Jog az, hogy valaki magyarnak és zsidónak is érezhesse magát, ha akiarja, s ne kelljen ezt kendőznie. Jog az, hogy valaki különösebb érzelmi elkötelezettség nélkül jogrendet, alkotmányt tiszteletben tartó korrekt és értéktermelő állampolgár legyen, ha történetesen csak ezt és így akarja. Nem helyesebb, ha mindezt gazdagodásnak fogom fel, a nemzettest szerves rétegződésének? Amilyen gazda1064