Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Pomogáts Béla: Búcsú Magyarországtól (Márai Sándor: Föld, föld!) (esszé)
zetekből milyen természetes módon lesz epikai alkotás, Márai 1935-ben a Nyugatban megjelent Jules Renard naplója című esszéjében figyelmeztet: „Az író számára nincs kis és nagy feladat. Ez a napló is, Jules Renard naplója, műgonddal készült. Közvetlenségének titka éppen az, hogy az író akar közvetlen lenni; szándékosan és agyafúrtan közvetlen .. . Szándék nélkül nincs irodalom; csak, a goethe-i tanács szerint, nem szabad észrevenni... Az író a sorok mögül, — akkor is, ha anyjának ír levelet, s akkor is, ha »szigorúan bizalmas« naplót ír — hunyorít az olvasóra. A bejegyzések páthosza, a mondatok megformáltsága, a központozás, egy mesterségbeli vélemény, egy-egy emberi arcéi odavetettsé- ge, vagy műgonddal felrajzolt jellegzetessége, mindez természetesen nem magánügy: van benne kajánság, túlzás, kacérság, düh, bosszúvágy, őszinteség, s van benne szándék, mindezt pontosan így, e válogatott, gondozott és megmunkált közvetlenséggel adni át a láthatatlan közönségnek, az utókornak. Nem hiszek az írók »bizalmas feljegyzéseiben«, melyek éppen csak valamilyen olt- hatatlan írásdühöt akarnak csillapítani, — az író, aki naplójában, vagy egy magánlevélben írói eszközökkel megmunkál egy mondatot, titokban számít reá, hogy e bizalmas sorai is odatartoznak majd egyszer művéhez.” Naplóit írva így járt el ő maga is: sohasem Istenhez, miként Szent Ágoston, vagy sajátmagához, mint Rousseau, hanem mindvégig a képzeletbeli olvasóhoz fordult szavaival. A Föld, föld! epikai konstrukciója is ezt az eleve meglévő szépirodalmi szándékot érzékelteti. Az emlékezések három nagyobb részből, ezek egyenként tizenhat, huszonegy és húsz kisebb-nagyobb fejezetből épülnek fel: az első rész a háborút követő első tapasztalatokat, a második a „koalíciós” korszakban végbemenő lassú társadalmi eróziót és radikális hatalomváltást, végül a harmadik az emigráció előtörténetét és a végleges távozás indítékait mutatja be. Látszólag kronologikus szerkezet ez, de csak látszólag, minthogy a kompozíció ívét végül is a személyes búcsú és eltávolodás belső, érzelmi története jelöli ki. A könyv csúcspontja az a szerkezeti tekintetben is központi helyet elfoglaló emlékekkel és látomásokkal átszőtt jelenet, amely során az író a rombadőlt királyi várból tekint le életének ugyancsak romba dőlt színterére, és eközben rádöbben arra, hogy mindaz, amihez ragaszkodott, mindaz, ami munkájának értelmet adott, véglegesen elveszett. Ami ezt a vizionárius panorámát megelőzi, az mintegy életrajzilag és történelmileg készíti elő a belső leszámolást; ami utána következik, az logikusan vezet el a tragikus felismeréshez: nincs tovább, távozni kell. Az emlékirat ilyen módon a lélek benső alakulástörténetét ragadja meg: egy sűrűsödő tapasztalat és egy végletessé váló elhatározás lelki történetét, amely már nem a külső események kronologikus történetével azonos. Az emlékezések harmadik része az emigráció előtörténetét beszéli el, feltűnnek itt egy 1946-os svájci, itáliai és párizsi utazás képei, az 1947-es „második Trianon” okozta döbbenet, hiszen Márainak ekkor kellett szülővárosát: Kassát most már véglegesen elveszítenie, feltűnnek a magyarországi politikai élet mind keservesebb eseményei: az úgynevezett „köztársaság elleni összeesküvés”, emberek elhurcolása, menekülése, a mindinkább kibontakozó Rákosi-, Farkas Mihály-, Gerő Ernő-, és Révai József-féle politikai, rendőri, kulturális terror. A lényeges mégsem ez, hanem ami a lélek mélyén történik, ahogy itt, a személyiség mélyvilágában lassanként kialakul az elhatározás: menni kell. Az utolsó fejezetek egyikében Márai egy baráti beszélgetést reprodukál, búcsú ez a beszélgetés, 1948 nyarának végén egy árnyas budai vendéglőben. Érdemes felidézni az író merengéseit, reménytelen szavait: „Megegyeztünk abban, hogy 1025
