Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Pomogáts Béla: Búcsú Magyarországtól (Márai Sándor: Föld, föld!) (esszé)

az orosz nép magára vette a forradalom keresztjét és ennek a nagy áldozatnak van valamilyen értelme a világ számára. Mi lehet ez az »értelem«? A »johan- nisztikus ember« megjelenése a világszínpadon, ahogy Schubart hiszi, — tehát a nyugati, a »prometheusi«, a földi birtoklástól megigézett ember nyomában fellépő, messianisztikus hajlamú keleti ember vállalkozása, aki a világot misz- sziós területnek látja, mint a fehérek a múltban Kamerunt? ... Vagy az »ultimátum«, amit a bolsevizmus jelent a társadalom számára, a szociális igazságtevés ultimátuma? ... Közelről láttuk az oroszokat és a kommunistákat, de nem találkoztunk közöttük messianisztikus hajlamú emberrel. És szociális igazságtevés helyett nem hoztak mást, mint a kizsákmányolás újabb formáit. Lehet-e remélni, hogy az «ultimátum» katalizátorként hat Európában és a második világháború után a világszínpadon megjelent két valóságos nagyhatalom — az Egyesült Államok és a Szovjetunió — mellett megteremt egy emberi Európát, amely az indusztrializmus és a militarizmus félelmes távlatában rezervációs területe lehet az emberiességnek, bizonyítja, hogy az Egész több mint az egészet alkotó részek összege? ... Mindezt elmondottuk és aztán elhallgattunk, mert nem tudtuk a »választ«.”

Nincs más ezután, mint a távozás. Márai Sándor 1948 nyarán már idegennek érezte magát abban az országban, amelyhez mindig ragaszkodott, ahová mindig visszatért. Kolumbusz matrózaként kémlelte a távoli fényeket és leste a földet, ahol partot érhet a veszélyek közül. Ennek a távoli földet vigyázó készenlétnek a nyomán született az emlékezések címe is. „El kell menni — olvasom a könyv utolsó lapjain — a szép, szomorú, okos és színes városból, Budapestről, mert ha itt maradok, belesorvadok az agresszív butaságba, ami itt körülvesz. És el kell vinnem innen valamit, ami talán rögeszme: az »én«-t, a személyiséget, amiből egyetlen példány van csak. (...) És nincs Eszme, Cél, amely kárpótol, ha ezt az »Én«-t elveszítem, ha feladom azt a másféle honvágyat, ami most átjárt, mint az ifjúság idejében a szerelem indulata, vagy a becsvágy izgalma: ha itt maradok, elsorvad bennem ez a vágyakozás. Elmenni innen valami felé... Olyan volt ez, mint egy különös, visszájára fordított »honvágy«. (Később, idegenben, soha nem éreztem honvágyat.) Igazában nem is «honvágy» volt az, ami most megszólalt, hanem Föld-vágy. És ez a vonzás éppen olyan nosztalgikus-kínos nyugtalanság volt, mint amit honvágynak neveznek. Vágy, látni a Földet, — a kicsike még csak négy és félmilliárd éves, így olvastam — látni ezt a vidékies, parányi bolygót, más távlatból, mint ahogy eddig láttam, egyszerre közelebbről és messzebbről, ha lehet (...) Látni a múló, egyetlen és érthetetlen Élet omlatag partjait és az égtájakat. Látni azt, amit a kolumbusi hajó árbockosarából látott a matrózgyerek, mikor hajnal felé, izgatottan és rekedten kiabálni kezdett: »Föld, Föld!«...” Márai Sándor csakhamar vonatra szállt — elutazása elé a hatóságok nem gördítettek semmilyen akadályt — és elindult az ismeretlenbe. „Az éjszaka — olvasom — csendes volt. A vonat zajtalanul indult. Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább, egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban — életemben először — csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.” Ezek az emlékezések utolsó szavai.

1026