Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Pomogáts Béla: Búcsú Magyarországtól (Márai Sándor: Föld, föld!) (esszé)

lanságát inkább a szovjet „politikai kultúra” felől szerzett tapasztalatok és még inkább a sztálinista diktatúra valódi természetének megismerése keltik fel. A Föld, föld! első lapjain olvassuk a híressé vált sorokat: „Egy nagy nép, irtózatos áldozatok árán, Sztálingrádnál megfordította a világtörténelem szekerének rúdját... és ennek a nagy erőnek egyik megtestesítőjével találkoztam ma. Sokak számára, a nácik üldözöttjei számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs. Ezt akkor még nem tudták mindenütt.” Márai hamar felismerte a sztálini rendszer politikai és erkölcsi következményeit, magát a sztálini bolsevizmust — Schubart Európa és a Kelet lelke című könyvét idézve — „ultimátumnak” tekintette, „melyet Isten intézett az emberiséghez”. Ügy gondolta, hogy a nyugati civilizációt éppen ez a történelmi „ultimátum” kényszerítheti arra, hogy szembenézzen saját válságaival és bűneivel.

Miért utasította el Márai azt a „politikai kultúrát”, amelyet a szovjet berendezkedés képviselt? Mint emlékezéseiből kitetszik, nem egyszerűen azért, mert tartott a bolsevizmus terjeszkedésétől vagy a nagyorosz világuralomtól, noha érvelésében mindkét mozzanatnak szerepe volt. Valójában mind a bolse- viki forradalomban, mind a nagyorosz expanzióban Kelet — a keleti életforma, a keleti „politikai kultúra”, a keleti ember — hatalmának kiterjesztését látta, és ettől a keleti hatalomtól féltette a nyugati civilizációt. A keleti „politikai kultúrától”, amely egészen más elveken nyugszik, mint a nyugati, tudniillik elutasítja az emberi személyiség szuverenitását, és legfőbb értéknek a hatalmat tekinti, amit kész csellel és erőszakkal megszerezni és megtartani. „Az emberek — olvasom az emlékiratban —, akiket ezekben a hetekben megismertem és aztán később sokféle változatban láttam, színre-szemre éppen olyan emberek voltak, mint a nyugatiak, — de a személyiség-tudatuk mégsem egyezett a nyugati ember személyi öntudatával. Ez a Pjotr, ez a Fedor, ez az Ana- tol büszkén és öntudatosan hangsúlyozta személyiségét, — de volt körülöttük, bennük valamilyen lazaság, kötetlenség, amiben a személyiség, az egyéniség végzetes tudatossága nem volt olyan feltétlenül rögzített, mint a nyugati ember tudatában. Egyének és személyek voltak, de kevésbé, mint a szomszéd falubeli, hörcsög sváb molnár, vagy a kertész, aki színmagyar volt, tehát Keletről jött, de már ezer éve élt itt egy másféle személyiségtudatban és ezért sokkal határozottabban volt János, vagy Pista, mint ezek az oroszok. A keleti ember körül mindig van egyféle személytelenség és ez éppen úgy »térfogat«, amelyben elmerülhet, ahová visszavonulhat, mint az idő és a tér és a keleti nyomorúság.” És ehhez még a következőket teszi hozzá: „A nagy, a végső célt a személyiség feloldásában látták, a pillanatban, amikor az ember túlemelkedik személyiségén és »elvegyül a világritmussal«. Számomra, a »nyugati« számára ez a szemlélet valóban kínaiul, vagy hinduul hangzik, mert ha feladom személyiségem — ezt a különös rögeszmét — feladtam az élethez való kapcsolataim értelmét.” Búcsúzva a régi világtól, eltemetve saját egykori életét, és ismerkedve az új világ követeivel, az emberi személyiség — mondjuk ki: a személyes szabadság — sorsa iránt érzett, nem éppen jogtalan aggodalom szabta meg azt a gondolkodást, azt a világképet, amely a Föld, föld! lapjain alakot ölt.

Márai elbúcsúztatta a régi polgári világot és elutasította az érkező újat: ez a kettős gesztus határozza meg az emlékezések felépítését, kompozícióját, epikai szerkezetét. Ez az epikai kompozíció természetesen a korábbi naplójegyzetekre épül, őket formálja át, mintegy magától értetődően és minden látványosabb írói erőfeszítés nélkül szépirodalmi szöveggé. Arra, hogy a naplójegy1024