Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Pomogáts Béla: Búcsú Magyarországtól (Márai Sándor: Föld, föld!) (esszé)
POMOGÁTS BÉLA Búcsú Magyarországtól MÁRAI SÁNDOR: FÖLD, FÖLD! „Figyelem magam, érzek-e valamit a »felszabadulásiból ? Ezt a naplót például két napja nem kell padlásokon rejtegetnem, mint az elmúlt hónapokban. Egyelőre ez minden, amit észleltem. De felszabadítani »kívülről-« senkit nem lehet egészen: igazi felszabadulás csak belülről érkezhet.” Ezekkel a szavakkal rögzíti Márai Sándor 1943—1944-es háborús Napló ja azt a pillanatot, amikor elvonultak a német és megérkeztek a szovjet csapatok. Egy magányos leányfalusi házban érte meg mindezt, ahová családjával — feleségével: Lolával és nevelt fiával: Jánossal — elrejtőzött Budapest ostroma elől. Naplójegyzetei hamarosan napvilágot láttak, még 1945-ben közreadta őket a Révai Kiadó, amely akkor már több mint másfél évtizede (1928 óta) jelentette meg egymást követő regényeit, elbeszélés- és esszéköteteit. Sokatmondó vallomás ez így: inkább az óvatosság és a kétely nyilatkozik meg benne, mint a lelkes öröm. Az óvatos bizalmatlanság Márai gondolkodásának és világképének logikájából következett. Akkor, 1944 és 1945 fordulóján még nem voltak a beköszöntő új történelmi korszakról tapasztalatai, még annyi sem, mint néhány hónappal később, midőn megismerkedett a bevonuló új katonasággal és azzal a politikai tülekedéssel, amely nyomban a kezdet kezdetén mintegy „újratermelte” a magyar, pontosabban a közép- és kelet-európai társadalmakban oly általános erőszakot és korrupciót. Márai bizalmatlanságának akkor még történelembölcseleti és morális indoka volt: nem bízott abban, hogy bármilyen radikális politikai fordulat képes lesz átalakítani azt a politikai kultúrát, amely évtizedek során kialakult, s főként azokat az embereket, akiknek magatartását ez a politikai kultúra szabta meg. Mint később kiderült, ez az aggálya nem volt alaptalan. Sokasodtak a naplóbejegyzések, mint mondottam, hamarosan az olvasók kezébe került a háborús napló testes — több mint ötszáz lapos kötete —, s haladtak előre az 1946-os, 1947-es jegyzetek is, ezek jó tíz esztendővel később Washingtonban, az Occidental Press jóvoltából kerültek az emigrációs közönség elé (Magyarországra legfeljebb az 1968-as második kiadásból jutott be néhány példány, az is az úticsomagok rejtettebb zúgaiban). Márai azonban nemcsak ebben a — kétségtelenül a nyilvánosságnak szánt és szépirodalmi igénynyel készített — naplósorozatban adott számot 1945—1948-as tapasztalatairól. Verses könyv című, 1945-ben a Révai Kiadónál közreadott kötetében hatvanhárom rövid versben fejezte ki a történelmi korforduló zaklató és szorongató élményeit. Valóságos lírai rekviem ez a kis kötet, végső búcsú a Mikó utcától, ahol az író otthonát romba döntötte egy bomba, a várostól, amely ezer sebből vérezve tekintett a bizonytalan jövőbe, és egy kultúrától, egy életformától, amelyet alighanem véglegesen elsodort a háború. Két verset idéznék ebből a ma már szinte ismeretlen verseskönyvből, a Huszonhatodikat és a Hu- szonkilencediket: 1020
