Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Méliusz József: A Mestrénél elmaradt elmélkedés Giacomóról (vers)

kezedhez, mindez a te privát dolgod, nem érdekel bennünket, de mert a mindenképp bűnös emberi kreatúra, illetve a mindenképp bűnös személyiség szuverenitásának és a szabad cselekvés lehetőségének lelki koleráját, pestisét terjeszted a velenceiek között, pfuj, csak úgy bűzlesz tőle, ezért rohassza el az ólom az ínyedet, a csontjaid velőjét, a fehér holdakat tíz körmöd tövében, istentelen bitang! Dögölj meg! ..„Azt nem!” — sziszegte volna Giacomo a fekete kőnyílásba köpve, de ólomszagú, habos és epétől zöld nyála már nem talált el senkit... illetve hát így történt volna, ha a profószon kívül egyáltalán szóba állhatott volna valakivel, s így talán nem is azért szökött, mert meg se kérdezhette, a sok közül melyik bűne miatt tartják fogva, hanem egyszerűen azért, mert nem szerette a börtönt és a börtönben a patkányokat, meg az ólom émelyítő édeskés fémszagát, de hát ki is szeretné az effélét, ha az életet imádja, a vad és szabad, szép életet. .. olvasta, bizonyára olvasta az isteni Niccolót Giacomo, és csodálta, sokat gondolt rá az ólomtető alatt; rémlett, egyszer mutatták is neki Firenzében, de csak álmodta, mert a börtönben látomás, rémkép, álom és emlék az időtől megfosztottság sötétjében összekeveredik, álmodta, hogy: épp átment a Ponte Vecchión és a Bellosguardo hegy felől szembe jött vele Niccolo, sült gesztenyét majszolt, mert ősz volt, s egy szatyorban halat vagy gyümölcsöt cipelt; Machiavelli még rá is nézett, futólag, ránézett, de talán észre se vette, míg Giacomo alig tudta magát megtartóztatni, hogy hozzá ne rohanjon, meg ne ölelje és alázatosan fel ne ajánlja neki: cipeli ő a Mester szatyrát a halakkal vagy a gyümölccsel, ámbár a szatyorból piros lé szivárgott, a gyümölcsök leve vagy a halak vére, és Giacomót vér láttán mindig enyhe hányinger kerülgette, akkor is, ha ő döfött telibe toledói tőrével vagy konstantinápolyi görbe késével... igen, igen, alighanem ily részletesen és még sok mindenről diskurálgattunk volna Annával a vonaton Mestre után, ha nem ér el a hír: meghalt a költő, és nem ily szakadozottan itt Szlovéniában már, útban Zágráb felé, két szál piros szegfűt Sinkó Ervin és asszonya sírjára helyezni a Mirogoj temetőben, és a szeretett Miroslav Krlezánál feliratkozni, no meg barátainkat megölelni, és végre nemcsak „turista”-mód enni, hanem még ez estén Malusev Cvetkóéknál, Borika-főzte zöldborsós csirkét, barackízes palacsintát, és egy pohárka dalmát vörösbort egyetlen hajtásra felhörpinteni; ilyenekről, effélékről diskuráltunk volna hát Annával, a ködön át összehúzott szemmel a barna tájat fürkészve, a tájat Mestre után, ahol Giacomo lovon Bolzano iránt futott; újra részletesen elképzeltük volna a Palazzo-kanálisra néző velencei börtönt is, amelybe az ócska közhellyé koptatott — s mily remekmívű! — Sóhajok hídján át léptünk be, s