Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Marienbadba egyedül (novella)

ami volt. De hiszen azok is mi vagyunk. Akkor tapintsd meg, tapintsd meg^ a tegnapodat. H. összerezzent, rádöbbent, hogy már nem tudja megtapintani. Ismét a karosszékben ült, s eltűntek szeme elől a marienbadi háztetők. Egy hét is eltelt, amíg újra előkerültek. Hasztalan kutatott hangok, szagok, ízek után, régi kották között turkált, szétmállott télibakátszövetet tapingatott, végül a lexikont is elővette. Talán az, amit mások is tudnak, neki is segítségére lesz. „Marienbad, Marianské Lázne, híres fürdőhely Csehszlovákiában, fenyvesek között Karlovarská Vrchovina déli lábánál. L: 11 970 (1959). Forrásai hideg, al- kalikus, glaubersósvizek, az emésztőcsatorna és máj bántalmai, vér- és idegmegbetegedések gyógykezelése, valamint elhízás esetén gyógyító hatásúak. A 19. sz.-ban lett közismert. Balneológiái kutatóintézet és szállodaipari iskola.” Ezek a sorok rideg szűkszavúságukkal teljesen eltakarták tekintete elől a várost. A vonóvá vált torony ebek harmincadj ára kerül, s az a kis szállodai szoba is, amely a balneológiái kutatóintézet és a szállodaipari iskola kőhalma alá tipródott, kopott keretű ablakát nem a fenyők felé, a föld mélyébe tárta. Talán mégis R. G. filmjét kellene megnézni újra, de sehol se játsszák. A moziplakátokon izmos óriások feszítgetik bicsepszüket, celluloid szalag lett R. G. Mari- enbadjából is, amely valamelyik raktárban penészedik. De merre, hol, melyikben? Ezt keresgélni már igazán nincs ideje. Eliotnak van igaza: Becouse I hope not. . . Hohó, még reménykedni se! Hiszen B. E. él valahol, és ha nem is él, az ember jelenébe a tegnap is belefér. Még az a lezuhant pilóta is, akihez csupán közvetve volt köze, s akinek a fényképét B. E. a kézitáskájában mindenhová magával hordta. A villanyóra furcsán kattant, erre a neszre felfigyelt B. E. táskája is kattant és kinyílt. Mit kutatsz a táskámban? A kép ... Ja, a kép? Nincs nálam. Rájöttem, a halottakat nem érdemes magunkkal cipelni. Néha el is szégyellnék magukat. Ügy gondolod, a halottak szemérmesebbek, mint az élők? Hát persze. Előbb-utóbb elfelejtik a testiségüket. De én nemcsak így szeretlek, nemcsak az ágyban, nemcsak amikor táncolunk, nemcsak amikor a szádra ültetsz, én legszívesebben felfalnálak, a gondolataiddal együtt. Azt úgyse lehet. Esküdjünk össze. B. E. törökülésben ült az ágyon. Mutatóujját sűrű, fekete hajához vonta. Annak a lezuhant pilótának magas nyugdíja van, így jobb. Végigcirógatott H. meztelen mellén, s az ujjai egyre lejjebb vándoroltak. H. összerándult. A homlokomat sose simogatod. Azt nem is kell. B. E. durcásan összekuporodott. A homlokod mögött csak az van, amit megtanultál. S amit az ember megtanult, előbb-utóbb elfelejti. Talán te nem, mert te azt csinálod, amit tanultál. De én, én csak élek. Baj? Nem, nem baj. Különben is te szereted a zenét, a szép képeket... Persze hogy szeretem. Ezen az se változtat, hogy nem tudom az egyes darabok nevét, és hogy melyik festmény milyen irányzathoz tartozik. Majd én elmagyarázom. Ne, ne magyarázd el. Rólam is olyan keveset tudsz. Annyi mindenről kellene beszélni. Oh, téged nagyon is jól ismerlek. Megszagolom a pizsamádat, és tudom, ez te vagy. Megismerem a hangodat, ha befognád a szemem, a kezed érintését, a gondolkodás- módodat is ismerem, amikor körülményesen arra akarsz tanítani, látod megjegyeztem, hogy a Bach-finálé allegro motto-val végződik. Egy harminc év előtti városban át lehet mászni a falakon, fel lehet kapaszkodni a templomtoronyba, ki lehet lépni a szálloda ablakán, és azonmód a fenyőerdők tűlevele alá lehet kuporodni. De ha nem az ablakon lép ki az erdei útra valaki, akkor vajon hány métert kell menetelni? B. E. már útközben valószínűleg a fenyőkhöz közel kigombolta H. sliccét és a nadrágjába nyúlt. Allegro motto! mondta diadalmasan. De hogyan is hangzott ez az allegro motto? Bachnál a zongora991