Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Marienbadba egyedül (novella)

szólammal a cselló hangja felesel. B. E. cselló- és zongorahangon szólt egyszerre, feddő árnyalat is volt a hanglejtésében: te mindig külön akarod választani a dolgokat. Holott minden valami belül üres. Minden valami jó is, meg rossz is. Helyesebben se nem jó, se nem rossz, minden valami mindennel ösz- szefügg. Nem, ez már nem B. E. mondata, ö csak annyit mondhatott: külön akarod választani, külön akarod választani. . . Igen, ezt kellene, de lehetetlen. A többiek fecsegése, az évek, a távolság mindent összekever. Itt, a marienbadi fenyők alatt természetesen jó. Itt nem kalimpál az idő kereke, nincs távolság, csak B. E. érintése. Igen, az érintése. Talán ez az, ami mindenekelőtt fontos. H. az állólámpájába meredt, s az arcába zuhanó fénytől felriadt. Természetesen az íz is fontos. B. E. nedves szájaszéle, amelyről a csókálló rúzs az ő szájára is tapadt, homlokának, mellének, hónaljának íze, végigcsókolt testének íze, a hangja is, amely zongora- és csellóhangon egyszerre szólt, talán általánosságokhoz menekülő szavai is, amelyek az életet hirdették a lezuhant pilóták halálával. De az érintése! Ebbe kell megfogódzkodni, ezt kell kiheverni valahogyan, kirántani a hattyúk szárnya alól, a tollazatuk lavinája alól, hogy ne csak megérkezzen, de el se szakadjon attól a várostól többé, mert az a város őrzi a találkozásunkat. Na és nem szakadtak el egymástól? Nem lett a történetnek is vége?, mint ahogy minden történet egyszer megszakad? Csakhogy Marien- badban elválni nem lehet. Onnan legfeljebb vonatra lehet ülni, azzal, hogy majd ismét találkoznak. És annak, akinek harminc év után sikerült a városba érkeznie, azt a vonat se tudja visszavinni sehova. Hacsak a bőréről le nem hámlatta B. E. érintését a mások érintése, a mások illata, sok kecskebéka ízű nő egymásra hasonlító lakomája. Igenis külön kell választani a dolgokat, mert egyetlen emberi találkozás se lehet olyan értelmetlen, hogy mindössze arra szolgáljon, hogy magába nyelje egy új találkozás. Egyetlen találkozásnak sem szabadna a másikba veszni, különösen akkor nem, ha Bach-fináléjába belebúg a cselló. S ezen az sem változtat, hogy a bárban a J’ attendrais-t játssza a zenekar. Táncoljunk, te is szereted a tangót. Inkább beszélgessünk. Gyermekkoromban ... Tudom, szakította félbe B. E., gyermekkorodban féltél a felnőttektől, s a szüleid igazságtalanok voltak veled. Nem így volt. Táncoljunk. A gimnáziumban a történelemtanárom Hasdrubálról és Hannibálról beszélt. Nem tudom, ki volt Hasdrubal és Hannibálról sem tudok semmit. Táncoljunk. A házunkban lakott egy lány, én tizenhét éves voltam, ő tizenöt a liftben együtt utaztunk, csókolóztunk. Tudom. És azt hittétek, örökké fogjátok szeretni egymást. Táncoljunk! Miért nem tudunk mi egymással beszélgetni? Jó, beszélgessünk. Van egy kétéves fiam. Tőle? Természetesen tőle. Én őt soha meg nem csaltam, csak veled, ha úgy gondolod. Akkor jó. Akkor én is reménykedhe- tem, engem se csalsz meg, ha csak le nem zuhanok. Ízléstelen vagy. Táncoljunk. A zenekar a J’ attendrais-t játszotta, és táncoltak, táncoltak, hogy elfelejtsék a kétéves kisfiút, a magas nyugdíj körültekintésre intő rendelkezéseit, elfelejtsék a történetek végeszakadó természetét. B. E. tánc közben is olyan szótlan volt, mint szeretkezés közben. Te olyan szótlan vagy, kezdte H. Minek fecsegni? vágott vissza B. E., ha fecsegsz, az olyan, mint amikor békés nyáj közé vakkantó komondorkutyát uszítsz, a gondolatok menten összegubancolódnak, szétugranak, s te nem tudsz a testedre figyelni. Miért csaltad meg pont velem? Kit? Hát azt a lezuhant pilótát? Ja, őt? Én neki se ígértem semmit és neked se. Te is olyan vagy, mint a többi férfi, egyszerre akarsz tudni mindent, múltat és jövendőt, de a jeleneddel gazdálkodni képtelen vagy. Te képes vagy rá? Látod. Táncolunk. És megint eltévesztetted a lépést. Nem tan992