Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Marienbadba egyedül (novella)

férfién, akik nem találnak a megfelelő szóra, s ismeretlen vonósnégyesek mögé menekülnek? H. belátta, a dallam magyarázatára semmi szükség, annál kevésbé, mivel a szállodaszoba parányi ablakából nem is látszot a templom tornya. A szállodai szobában mindössze a rossz szállodai ágy recsegett, egyre kár- örvendőbben, s egyre kiábrándítóbban. Ők ketten dühödten birkóztak az ágyon, s B. E. alig látható mosolya előbb kárörvendővé, majd megvetővé torzult. Azokra a semmirevaló ringyókra pazarolod az erődet. Szégyentelen! H. tudta, hogy nem így van. Az a váratlan meglepetés, hogy mégis eljött, a nem remélt diadalhoz kapcsolódó gondolatai zavarták meg az izmait. De örült, hogy B. E. szitkozódik. Mennyivel rosszabb lenne, ha a mindent megértő nők anyai sajnálkozásával venné körül. Akkor végleg feladhatná a próbálkozást, teljes lenne a megszégyenülés. Hiszen egyik halott barátjának a története is itt birkózik vele az ágyban, aki annyira kívánt egy nőt, hogy a találkáknál mindig felsült, végül is kétheti kísérletezés után kénytelen volt feleségül venni, mert elveszítette minden magabiztosságát. B. E. azonban nem fáradt bele dühödt nőstény átkaiba, sorolta kíméletlenül. S H. egyszerre erőre kapott, már ölni és szeretkezni is képes lett volna az egyre ziláltabbá gyűrött lepedőn. A lezuhant pilóta jobb volt? kérdezte később. Jobb, mondta alig rezdülő piros pengeszájjal Báthory Erzsébet. De alighogy kimonta, a hangja elrepült, s elbújt a ma- rienbadi házak árkádja mögé. H. a házak felé pislantott, hogy megkeresse, de csak a szoba sarkai néztek vele farkasszemet, egy porlepte falióra, székek, asztalok, egy régi pohárszék, ezekkel H. semmit sem tudott kezdeni. Karján szeretkezések kék nyomait kereste, mellén B. E. harapását, de a Tepla hattyúi szárnyaikkal betakarták a bőrét, és sűrű tollazatuk alól egy elten áruló jel se villant elő. Csüggedten a konyhába menekült, ott csapta meg orrát az illat. Kíváncsian körülmatatott a mosatlan tányérok, bádogedények között, hogy forrására akadjon. Egy kis faliládikóban lakott a fűszeresüvegek között. Vanília, szerecsendió, szekfűszeg, curry, fahéj, sorolta H., mert még nem ismerte ki magát a rámaradt háztartás reklikviái között. Mélyet szippantott az ismeretlen nevű illatból, magába inhalálta, megnyugodott. Ismét annak a városnak a házai között barangolt. Sőt egyre ismerősebb lett a járás, függetlenül a házak és utcák egymástól való helyzetétől. Ezek néha egymásba tolódtak, széthúzódtak, az őket összetartó hangulattól tengelyük körül peregtek, akár ha egymásba fogódzkodva lánc-lánc-eszterláncot játszanának. Különben is minden közel volt. H. például, ha felhúzta a cipőjét, vagy levetette, hol a szállodai szobában, hol a koncertteremben, hol valamelyik bárban termett, táncolt, szeretkezett, beszélgetett, vagy éppen a vonóvá változott templomtorony tövénél találta magát, aszerint, ahogy B. E. illata irányította. Vanília? találgatta H. Nem, nem vanília, B. E.-nek babér, ciprus és gesztenyeszaga volt, s az élvezet pillanatában leginkább gesztenye. A lezuhant pilóta jobb volt? kérdezte tőle már talán ötödször is. Nem mindegy? felelte B. E. Ő már nincs, tette hozzá, mi két hete szeretjük egymás. Mi mindig szerettük egymást, tiltakozott H. Dehogyis, tapsolt a levegőbe B. E., napokra kiszámíthatóan két hete. A szálloda ablakára hulló falevelek tapadtak, miközben valamennyi bárban szólt a zene. B. E. hátrafeszített fejjel táncolt, de a teste szorosan H. testéhez simult. Olyan volt, mintha mozdulatlanul feküdnének egymás mellett az ágyban, az ágy forogna, pördülne, táncolna alattuk, s apró kis dörzsölések csiholnák az éjszakai szenvedély tüzét. Meddig fogunk táncolni? kérdezte H. Mindig. És mikor fogunk szeretkezni? Mindig, mondta B. E. S mikor fogsz magadról beszélni? Soha. És a lezuhant pilótáról? Arról sem, soha. Miért nem? Nem érdemes arról beszélni,

990