Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Marienbadba egyedül (novella)
turn again . . . H. elmosolyodott, mert bizonyos volt benne, ha egymagában is, de már a fonalon egyensúlyoz. Rengeteg asztalt kellett kerülgetnie. A teremben sűrű füst terjengett, s ez némiképp meglepte, mert a bejáratnál nagy tábla hirdette; Dohányozni tilos! Szabad asztalra sajnos hosszú keresgélés után sem talált, így végül is két pirospozsgás férfihez telepedett, akik bort kortyolgattak. A többi asztalnál, ahogy így első pillantásra megállapíthatta, sört ittak, s H.-t zavarták a hatalmas korsók. A helyválasztás így sem bizonyult szerencsésnek, a két pirospozsgásnak be nem állt a szája. H. a csukott ablakokra bámult, amelyeket helyenként áttört a fenyők koronája, s a tűlevelek így mind- úntalan az asztalára hulltak. Ez teljesen lehetetlen, állapította meg, miközben ujjaival a tűleveleket morzsolgatta. A két pirospozsgás is helyeselt, s egybehangzóan állították, hogy a fenyőfák nem nőnek át az üvegen. A hölgykoszorú alighanem csak ekkor vonult be a terembe. Egy hosszú asztalnál foglaltak helyet. Középen éltesebb asszonyságok társaságában unott szemeket vetve a tán- colókra, törékeny kis fekete nő ült. H. is a táncolókat figyelte, a furcsa ablakokról nem akart tovább tudomást venni. A koncertterem egyre inkább tornateremre hasonlított, hol felkeltek, hol leültek az emberek, de mindez egyúttal olyan folyamatosan történt, azt lehetett hinni, mindenki egyszerre ül is, meg táncol is. így úgy a táncparkett, mint az azt közrefogó asztalok állandóan el voltak foglalva. H. komótosan feltápászkodott. A hosszú üldögéléstől elzsibbadt a feneke. Elindult, s mintha hátulról lökte volna valami, mind gyorsabban közeledett a hölgykoszorús asztal felé. Közben a táncolok között is utat kellett törnie, ami nem kis fáradságába került. A hosszú asztal közelében, a kis fekete nővel szemben meghajtotta magát. A nő tekintete H. feje felett keringett, nem lehetett kitalálni, beleegyezően biccent-e. H. szelesen előrenyújtotta a kezét. Báthory Erzsébet, mondta a kis fekete nőnek. Az nem szólt semmit, csak felállt. Amikor már táncoltak, újra elismételte: Báthory Erzsébet. A nő hátrafeszített fejjel, utálkozva táncolt, de ez inkább az arckifejezéséről volt leolvasható, a mozdulatai habkönnyedén, a férfi mozdulataihoz igazodtak. Nem szeret táncolni? kérdezte H., hogy kérdezzen valamit. Magával nem. Miért nem? kötözködött H., miközben visszakísérte az asztalhoz. Amikor a zene új- rakezdte, H. megint meghajtotta magát Báthory Erzsébet előtt. Ki volt az a Báthory Erzsébet? szólalt meg váratlanul a nő a táncparkett közepén. Száját egészen szűkre húzta, most olyannak látszott, mint egy piros penge. Báthory Erzsébet gonosz grófnő volt, magyarázta H., aki fiatal lányok vérében fürdött. Pfúj! Nem pfúj, ellenkezett H., Báthory Erzsébet szép volt, de maga még szebb. S tudja miért? Mert maga az én Báthory Erzsébetem, kitaláltam magamnak. Maga megbolondult, sziszegte a kis fekete, s karját megrándította, mintha ki akarna szabadulni a páros tánclépésből. Vegye tudomásul, Dunyá- nak hívnak, vadászrepülő özvegye vagyok, aki a világ legcsodálatosabb férje volt, arab pilóták kiképzőtisztjeként egy esztendővel ezelőtt zuhant le. Szeretőnek is olyan csodálatos volt? érdeklődött H. Szeretőnek is, vegye tudomásul. Tudomásul vettem, bólintott H., ő volt a legkülönb és azután lezuhant. Helyesebben maga azt hitte, ő volt a legkülönb. Kis szünetet tartott. Én azonban sokkal különb vagyok nála. Maga szerencsétlen, sziszegte Báthory Erzsébet. Ne merészeljen még egyszer felkérni! De a következő táncot és az azután következőt is együtt táncolták. A két pirospozsgás még mindig bort kortyolgatott, a fenyőfák a táncolok feje fölé hajoltak, díszítetlen karácsonyfáknak tűntek, bár az egyikről csengő lógott, s az időnként megcsendült. Itt lakom a közeli szállodában, a koncerttteremtől két-három háznyira, hadarta H., csak egy szűk 988
