Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HATÁR GYŐZŐ 75 ÉVES - Jánosy István: Határ Győző: Köpönyeg sors - Julianosz ifjúsága (esszé)

Szellemi tekintetben ekkor még a pogányság volt a többség, de az udvar az ariá- nus kereszténységet támogatta. Csakhogy ez a pogány sokistenhit nem a Homérosz vidám, költői istenvilága volt, hanem az ezernyi közel-távolkeleti és egyiptomi isten meghonosodásával fölpuffadt káosz. És ahogy nőtt az istenkultuszok száma, úgy veszett el a hitelük. Az egész egy sötét babona-kavarccsá vált.

A pogányság másik sajátsága egy furcsa kettészakadás. Ez már a klasszikus ókorban megkezdődött: levált és szembekerült a naiv istenhittel és kultusszal a filozófiai felvilágosodás. Már Xenophanész kigúnyolta az akkori istenhit antropomorfizmusát: ha lovaknak és szamaraknak lenne istenük, az bizonyára ló vagy szamár lenne. Platón meg erkölcstelenségük miatt marasztalja el a homéroszi isteneket. A naiv istenhittel párhuzamosan kialakult egy filozófiai vallás, főleg Püthagorász és Platón híveinél: nagy, fennkölt pantheizmus. Ez mint újplatonizmus ás újpüthagoreizmus ebben a kései korban is virágzott, főképpen Plótinosz magasztos szellemisége magasodott ki a kor átlagfilozófiájából. De ennek semmi köze sem volt a vulgáris vallásossághoz.

A pogányságot a kereszténység buzgón irtotta, mégse ettől pusztult ki, hanem attól, hogy belsőleg teljesen kiüresült. Oka ennek az istenek és kultuszok inflációja és a babona elburjánzása. Ezt nem vette észre Julianus. A kereszténység uralomra- jutása természetesen azt jelentette, hogy bele kellett épülnie a zsarnok-bürokrata államgépezetbe. Még a zsinati döntésekbe is beleszólt az Udvar és egy-egy credo aszerint vált hivatalossá, melyik hittudós nézeteit fogadta el a császár. Így aztán az egyház, amilyen gyorsan nőtt, olyan mértékben korrumpálódott. De ez mégse lett volna elég a pogányság sikeres kiirtásához. Végső soron azon fordult meg minden, hogy az egyisten tisztelő, egymegváltójú kereszténység hite összehasonlíthatatlanul egyszerűbb és átélhetőbb hit volt, mint az ezeristen kultuszára szétforgácsolódott és babonákbaveszett, kaotikus pogányság. Persze a kereszténység sem lett egyféle, nemcsak a különböző szekták léte miatt, hanem emberi tartalma és szellemi színvonala szerint is; benne is megtalálható volt számos fokozat: a fanatikus tömegek sötét babonájától Szent Ágoston magasztos platonizmusáig.

Megvallom, én végsőkig nem szeretek semmiféle fundamentalizmust vagy ortodoxiát, hiszen ezek emberhekatombákat áldoznak fel egy iótáért. Viszont annál inkább szívem szerint valók azok a szellemek, akik valamiféle szintézisre törekszenek, akár a kereszténység és antik pogányság között, mint Justinus Martyr, az alexandriaiak: Clemens és Origenész, Augustinus, Szent Tamás, Erasmus, Thomas Morus, Melanchthon, Schleiermacher és mindenekelőtt a csodálatos Hölderlin... akár a kereszténység a hinduizmus között, mint Gandhi. A kereszténységnek le kell szoknia arról, hogy „egyedül üdvözítő vallás”-nak tartsa magát, vagyis, hogy egyedül ő fogja az Isten lábát, a többi vallás mind csak tévelyeg. El kell ismernünk, hogy a justi- nusi „logosz spermatikosz” révén minden vallás, minden szellemi irányzat részt nyert az isteni kinyilatkoztatásból, feltéve ha erkölcseiben megtartja a Tízparancsolat, a Hegyibeszéd, a Pancsa Sila maximáit.

Említettem a Julianus-könyv információ-gazdagságát. Határ a korra és szereplőire vonatkozó szinte minden adalékot, amely a korabeli írásművekben, föl jegy zésekben és a későbbi filológiai földolgozásokban megtalálható: begyűjtött és gondosan mérlegelt. E tekintetben módszere rokon a Kodolányiéval, aki ugyanígy járt el kései, nagy bibliai regényeiben. Határ műve — akár a Kodolányié — mégsem alantjáró, szolgai rekonstrukciója a megtörténteknek. Nem iskolás adat-pontossággal akarja életre kelteni hősét (amúgy sem lehet így!), hanem szárnyaló képzelettel, intuitív empátiával. A körötte kavargó mellékalakok — egy Szozipátra, Melinoé, Licinius, Libanius — úgyszólván teljesen Határ képzeletének gyermekei, azért élnek annyira és teszik élővé jeleneteikkel magát Julianust is. így aztán az olvasó hozzáláncolódik a könyvhöz, kénytelen egyszuszra végigolvasni. Persze amiatt is, mert ez a kor nagyon is rárímel a mi korunkra. Ugyanis ebben a korban fordult át a történelem a máig tartó új világkorszakba, és ez éppen napjainkban készül átfordulni egy újabb világkorszakba, amelyet — ha egyáltalán fennmarad az emberiség — a háború nélküli világnak sejdíthetnénk. így nem csoda, ha ez a nagy átfordulás-korszak nagy974