Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HATÁR GYŐZŐ 75 ÉVES - Oláh János: Arckép, háttérrel
OLÁH JÁNOS Arckép, háttérrel Határ Győző bátyámnak, levél helyett Fekete angol kabátban, fején puhakalap, esernyővel a kezében Próteusz siet át az angol ég alatt. Nyitott ing, bújdosó kuruc bajsza. Csapongó európai tudás. Így űzi tovább alakváltozásait egészen a föl nem ismerhetőségig. A költészet amúgy is légből kapott világában meg még szertelenebbül. Tudom, hogy ugyanaz a hang, de ahonnan fölhangzik, a legváltozatosabb helyszínek, ének. Egészében talán egyik sem körvonalazható. Mássá válik, már a kibontakozás pillanatában. És elfelejtem, ki volt. Elfeledtetni igyekszik maga is. A változékonyság tragikomikus íze ragad csak itt meg ott, a hűlt helyeken, ahol pedig mindenütt jelen kéne lennie. Nem mondanám, hogy a kitagadottság alakította ilyenné, de értelmet a kettő ad egymásnak, a próteuszi jelleg a kitagadottságnak, a kitagadottság a próteuszi jellegnek. A léhaság leghalványabb gyanúja sem illetheti ezt az ezerfelé egyszerre eltűnő ént. Valódi tragédia árnyéka húzódik a mutatványok mögött. A szónak, aminek megmentéséért mindez történik, kellene elveszítenie a jellegét, önmagát, ahhoz, hogy a mutatvány sikerüljön, azaz a feszültség megszűnjön, beköszöntsön az idill. Szerencsére e sivár végkifejlet eltűnik a varázsló kalapjában. Mintha puszta szemfényvesztés volna az is, hogy egyáltalán élünk, lélegzetelállító mutatványok ezer véletlen megtűrte következménye. Csakis a menekülés, az állandó mássá levés lázában születhetnek ennyire magyarnak a szavak, ott, ahol megtévesztésül se nyúl feléjük óvó kar, hiteget a biztonság látszata. Mélyebb rétegeit a nyelvnek aligha idézte meg magyar költő valaha is. A szavak évszázadokig, évezredekig vagy talán még annál is tovább érő hajszálgyökér rendszerén át az idő mitikus, de még eleven hulláma elborít minket is. Egyszercsak hallod, zsoltárhangba bújtatott sámánmor- mogás hangütése, és mégis jelenidő, vagy talán túlságosan is jövő? Itt van. Megszólal. Kiről beszél s kinek? Se isten, se ember. A költő helyett maga a nyelv vall színt mindenek előtti ízeket ontva föl, összetörve a nyűgös köznapi formát. Mire fölismered, már nem az, amit fölismerni véltél benne. Ez a magát mindig eláruló, közben egyre újrateremtő Próteusz a magyar nyelv. Talán amikor menekülne a magyarságától, akkor a leginkább egy vele. S aki e nyelvet szolgálja és teremti — a költő ott rejtőzik a Karéj Domb hajlatában. Ráborul a bő angol kabát, a megbízhatatlan londoni ég. Eltakarja? Az idegen köznapok érdekgyűrt harsogása s a hazai süketség egyformán nem figyel semmire. A kultúra, aminek áramával küzd, messze van tőle, csupán a sejtjei, az eszmélete mélyén. Mi mást kezdhetnénk e talán eleve kudarcra ítélt kívánsággal, mint hogy leírom: mindnyájunknak, akik tudunk hallani még e kétséges hagyomány, magyarságunk értelmében, meg kéne hallanunk, fel kéne fognunk végre, kibontva a száműzetés palackjából, hányatott üzenetét! 962
