Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Bán Péter: Az Erdély története szakmai vitájának ismertetése
nyos tárgyalását vetette fel, amiatt is, mert a mai rámán történetírás első reflexiói, úgymond, a „három román vajdaság” közös történeti-termi nológ iái gyökereire hivatkoznak. (Ezért szükséges megnyugtatóan tisztázni a „vojvoda” szó fejlődését.) Világos viszont a helyzet a latin eredetű Transylvania, illetve a magyarból a román nyelvbe került Erdőelve < Erdély <Ardeul szócsaláddal, s annál inkább hangsúlyozandó, hogy a névadásnak, illetve tájszemléletnek csakis a Kárpát-medence belső tájai felől lehetett értelme. Kristó Gyula egyébként messzemenően kiemelte Makkal László érdemeit az Erdély történeti kutatásokban; ő írta az ezt megelőző utolsó összefoglaló munkát Erdély történetéről, amely 1944-ben magyarul és franciául jelent meg. Ilyen, a „nagy öreget” tisztelő, sőt kissé 'bocsánatkérő hangnemben kezdte hozzászólását Kubinyi András, a történettudományok doktora, de azután — a már mondott „köntörfalazás nélküli” vita szellemében — a Hunyadi- és Jagello-kor Erdélyének, az I. kötet vonatkozó részeinek általábani elnagyoltságára, konkrétan pedig néhány szükséges korrekcióra figyelmeztetett. E recenzióban nincs alkalom az általa felsorakoztatott adatbázis töredékének ismertetésére sem, mindössze érzékeltetni lehet valamit mondanivalójából. így erősen ösztönzött a központi magyar királyi, azután az erdélyi vajdai (sőt, összehasonlításul: a horvát-szlavón báni) hatalom és harmadrészt a helyi rendi erők viszonylatainak elmélyültebb vizsgálatára. Ezen erővonalak egyik kardinális metszéspontjaként értékelte Kubinyi az 1467. évi Mátyás-ellenes felkelést, illetve annak a belső-magyarországit meghaladó olyan retorzióit, amelyek a vajdai hatáskör ki- terjesztését és az erdélyi nemesség vezetőrétegének „lefejezését” jelentették; szándé- kolatlanul is elősegítve a későbbi fejdelemség centralizációs lehetőségeit. Az eddig szóban forgó középkori-ülésszak elnöke, Orosz István, a történettudományok kandidátusa nemcsak összegezte, röviden értékelte az elhangzottakat, maga is megtett fontos észrevételeket. Kiemelendő közülük, hogy — bármily korrekt dolog, de — nem állhatunk meg minden kutatási, illetve vitaproblémában az etnikai határokon, mert ha mi pl. bizonyítjuk valaminek a negatívumát (a román nép nem „Dácia hegyes-völgyes tájain” alakult ki), akkor nem kerülhetjük ki a kétségkívül újlatin nyelvű románság etnogenezisének kérdését, a „pozitívum” kidolgozásához való hozzájárulást. Kritikus hangnemben hozzáfűzte: a vlach-román népelem Délről Északra vándorlását a transzhumance állattartás önmagában aligha indokolja, mert az már állandó téli-nyári szállásváltást feltételez. A viitaülés második szakaszát, amely Erdély 16—17. századi történetét (az I. kötet végét és a II. kötet elejét) vette kritika alá, nagyon szerencsés módon Benda Kálmán átfogó, Az erdélyi fejedelemség kora című referátuma indította. Felvet- hető-felvetett részkérdések helyett a munkálat egészére koncentrált. Elismerő, méltató szavai után lényeges globális kritikája a szerkesztést illette: „a köteteknek két- három szerkesztőjük is volt, de mintha mindegyik a másikra várt volna”. Kifogásolta a terminológiai egység elhanyagoltságát (ami még egyazon szerző tollánál is előfordult), amellett e téren olyan, történész számára aligha megengedhető aránytévesztést emelt ki, hogy Havaselve és Moldva alaptalanul „fejedelemség” néven szerepel már a középkorban, holott Erdély urának címzésében a szerzők kínosan vigyáztak a „vajda” és a „fejedelem” közötti cezúrára. Báthori István és Bocskai István történeti képét véleménye szerint túl sötétre festette Barta Gábor; végeredményben talán nem ezt érdemelnék az utókortól. Végül a vitatott, illetve további feltáró munkát igénylő kérdések ügyén vetette fel Benda Kálmán az utód-kutatói gárdát illető aggodalmát: lesz-e, aki folytassa az eddig végzett munkát? Perjés Géza hadtörténész Szulejmán koncepciója és Erdély címmel egyfelől elismételte egyéni nézeteit, vitáját Barta Gáborral (és másokkal) szemben, hogy ti. Szulejmán csak kényszerű végső megoldásként, Szapolyai János halálát követően hódoltatta Magyarország középső tájait, félvén a Habsburgok előretörésétől. Ezt látja igazoltnak Erdély „ütköző-vazallus” állami szerepének fenntartásában, azaz hipotézisét kiterjesztette a 17. század politikai-katonai szituációira is. Megítélése szerint az oszmán-török vezetés fel-felújította engedményét Magyarország egységesítésére — de nem Habsburg kézen; ezt jelzi Bocskai, Bethlen koronázási lehetősége, de a 319
