Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Bán Péter: Az Erdély története szakmai vitájának ismertetése

koncepciónak még Báthori István és II. Rákóczi György lengyelországi vállalkozásaiban is szerepe lehetett. Perjés hipotézisének elméletileg általánosítható alapjaként az ún. nyitott racionalitást, az előre kiszámítottsághoz csatlakozó történeti véletlen kalkulálhatóságát elemezte. Ennek akceptálását vélte felfedezni R. Várkonyi Agnes némely értékelésében, pl. az 1663—64-es „preventív” háború kapcsán. Hangsúlyozottan nem értett viszont egyet Péter Katalinnak a 17. század politizáló emberét irracionális gondolkodási és döntési mechanizmussal jellemző mondataival; Perjés szerint egyszerűen „nyitott racionalitásról” van szó.

Ugyanezen koirszak művelődéstörténeti fejezeteihez szólt hozzá Bitskey István, az irodalomtudományok kandidátusa. Egyáltalán nem becsülve le a monográfia érdemeit, mégis ^alulértékeltnek” tartotta a 15. század végi, 16. század eleji Erdélyben, azzal együtt a kialakuló Partiumban virágzó reneszánsz hajtásokat, melyek az ő adatai szerint nemcsak a csúcson észlelhető magaskultúrát, hanem a köznépet, a városi polgárságot sem hagyták érintetlenül (széphistóriák, ponyvairodalom terjedése). Továbbá úgy látja, és fontosnak tartja, hogy a művelődéstörténeti határ a 16—17. században nem volt azonos a „transzilvánnal”, sok esetben pedig még a vallási választóvonalakkal sem esett egybe. Több rokon vonást említett a (rekatolizálódó) királyi Magyarország és a zömmel protestánsnak maradt Erdélyi Fejedelemség kultúrtörténetéből.

E témakörhöz voltak meggondolandó észrevételei Barcza József református teológiai professzornak. Előbb a nyugat-európai egyetemre irányult peregrinációval foglalkozott, konstatálván, hogy míg a középkori Erdélyből jól összeállított univer- sitás-névsorok állnak a kutatás rendelkezésére, addig a Királyhágón inneni területeknek hiányzik a megbízható összevetést lehetővé tevő teljes forrásgyűjtése. A 16— 17. századi fejedelemségi korból viszont már az erdélyi peregrinusok adatsorai is töredékesek, s oly mértékben ellentmondóak, hogy reprezentatív statisztikai módszerrel sem értékelhetőek. Azután — kapcsolódva Benda Kálmán hasonló kritikai megjegyzéseihez — az Erdélyben bevett négy vallásnak, azaz egy, a korabeli Európában sajátos toleranciának méltányos súlyú elemzését hiányolta a monográfiából, holott az efajta türelem — kellő történelmi áttételekkel — a ma emberének és politikusának is tartogat példamutató elemeket.

A 16—17. századi ülésszak elnöke, Pach Zsigmondi Pál akadémikus az esti órákig húzódó vitát röviden, de szellemesen összegezte. „Mit mondtam volna el, ha lett volna rá idő?” költői kérdésével az önálló gazdaságtörténeti fejezetek hiányára (R. Várkonyi Agnes VI. része kivételével) figyelmeztetett. Habár ezt a tárgykört a szerzők „virtuóz módon” általában beillesztették a politikatörténeti időrend szerint tagolt egységekbe, „néhol nem ártott volna több virtuozitás”. Végezetül örömmel látta, hogy a konferencia résztvevőinek — lépcsőkön is ülő — sorai között milyen szépszámú egyetemi hallgató jelenléte garantálhatja a potenciális utánpótlást az Erdély- történeti kutatások folytatására.

A másodnapi vita délelőtti elnöki tisztét Kosáry Domokos távollétében Well- mann Imre, a történettudományok doktora látta el. Egyszersmind ő is szólalt fel elsőként, éspedig a Trócsányi Zsolt által írt fejezetek demográfiai és agrártörténeti részeihez. Nem hallgatva el a 18. századi összeírások forrásértékelési nehézségeit, Well- mann több tekintetben kétellyel, vagy csak valamelyes korrekciókkal fogadta el a szerző következtetéseit. Az 1710-es évek Erdélyének lélekszámát többre (800 ezer helyett 900 ezer körülire) becsülte, ugyanakkor túlzónak ítélte a szűkebb Magyar- országra vándorlás százezres nagyságrendjét, melyet Trócsányi az egész századra nézve számított ki. Hasonlóképpen eltért a véleménye a II. József korára közölt 1,5 milliós népességadattól. Általában hangsúlyozta, hogy az erdélyi összeírások jellegzetességei sajátos, egyedi forráskritikát kívánnak meg. Végül Weltmann szerint a társadalomtörténet terén jobban ki lehetett volna aknázni Imreh István erdélyi magyar történész munkáit, különösen két forráskiadványát: a Rendtartó székely falut és a Törvényhozó székely falut.

Barta János, a történettudományok kandidátusa a felvilágosult abszolutizmus erdélyi fogadtatását tárgyaló referátumában szintén a finomabb megítélések szüksé320