Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Rácz Péter: Érvényes színház (esszé)
RÁCZ PÉTER Érvényes színház E sorok írója, miután látta a Monteverdi Birkózókor három darabjának csaknem valamennyi előadását, beismerd, hogy elfogult. Elfogultan ír tehát ezekről az előadásokról. Bevallja azt is, hogy különc és ínyenc módon szereti a színházat, vagyis olyannyira, hogy nenn tud elmenni ama szentélybe, ha nem érzi ott a műhely meleg szagát, s ha a belépőjegyen nelm látja a zsigereinek megremegtetésére utaló szándék láthatatlan jelét. Az alábbi szubjektív és elfogult fejtegetésében arra a kérdésre próbál felelni, hogy mi teszi különössé Jeles András színházi produkcióját a magyar színházi életben. Ezen az úton szeretne eljutni olyan magyarázatokhoz, amelyek megvilágítják a Monteverdi Birkózókor tevékenységének belső törvényeit és esztétikai felfogását. Ismerteti három darabjukat, az első kettőt vázlatosan, a harmadikat, A mosoly birodalma címűt részletesebben. Amennyire a video jellegzetességei és az eltérések szükségessé (teszik, kitér A mosoly birodalma videováltozatára is. Kétféle színház létezik nálunk: kőszínház és amatőr színház. Az előbbihez a hivatásos színház mint államilag támogatott intézmény fogalmát és általában képzett színészek jelenlétét társítjuk, akik terv és bemutatórend alapján dolgoznak; előadásaikra — melyekről kritika íródik — a katonák, diákok és szocialista brigádtagok vagy más kedvezményezettek olykor olcsóbban juthatnak be. E felosztás szerint szükségképpen a másik oldalra kerülnek a némileg lebecsült amatőr színtársulatok. Ezek tagjai nagyobbrészt nem tanulták a mesterséget, nem dotációt, hanem segítséget és esetleg egy művelődési házban fellépési lehetőséget kapnak. A sajtó figyelme nem terjed ki rájuk. Ennek a merev felosztásnak két baja van. Az egyik az, hogy merev, a másik pedig, hogy — mint oly sokszor a szellemi életben — a megkülönböztetés nem a minőségen alapszik. Magyarul: nem a jót különbözteti meg a rossztól. Nem a jó színházat a rossz színháztól. Holott nem létezik alibi-színház, alibi-költészet és alibi-művészet, de van jó színház, jó költészet és jó művészet. Ezzel a megkülönböztetéssel azt jelezzük, hogy nem akarunk tudomást venni a művészi minőség szempontjain kívüli felosztásról és szembeállításról. Azért nem, mert akkor éppen Jeles András társulatának, a Monteverdi Birkózókömek a produkcióit nem tudnánk értékük szerint minősíteni. A fent leírt, megcsontosodott sémába a Monteverdi Birkózókor sem színházfelfogása, sem előadásaik minősége, sem tagjainak életmódja alapján nem illeszthető bele (jelenleg a Soros Alapítvány támogatottjai, nem rendelkeznek saját próbahelyiséggel és színpaddal, tanulnak vagy szabadfoglalkozásúak, művészi munkájuk színvonalát pedig alább szeretnénk bizonyítani). * A Monteverdi Birkózókor 1985-ben lépett a közönség elé. Első darabjukat 24 haiku címmel adták elő. Az ötletük az volt, hogy tizenhét szótagos verseket vittek a színpadra. Az eredmény eloszlatta előzetes aggályaimat, mert az előadáson a legtöbb történt, ami megtörténhetett: a vers világát „visszafordították” japánra. Mégpedig huszonnégy alkalommal, a motívumok és az eszközök legcsekélyebb ismétlése és a rabul ejtett néző figyelmének lankadása nélkül. Az előadást és a szereplőket először látó néző is észlelhette, hogy mindenki azt a szerepet találta ki magának és azt játszotta el, amely leginkább megfelel a saját karakterének. Az egyes jelenetek — némelyik alig lehetett hosszabb egy percnél, s falán csak egy tartott tovább öt 465
