Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Szávai Géza: Itt az idő nem telik (regényrészlet)

SZÁVAI GÉZA

Itt az idő nem telik*

„Lehet, hogy ezer meg ezer ilyen lábnyom van."

(Karel Capek: A lábnyom)

— Ha megint kezded a háborút. ..

— Folytatom, koma.

— Elmondtad százszor. Tudom: hős voltál.

Koma vigyorog.

— Hát persze, hogy hős. Megnéztetek volna téged is, koma... De nem untatlak a háborúval, hanam csaik elmondok neked egy esetet. Havazik, egy muki megy az úton, Bourának hívják, hogy ezt is tudjad. Szóval, megy ez a Bou-ra a havazásban, mely gyérül, aztán teljesen megszűnik, és őt furcsa érzés fog-jla el, hogy lépései hosszú sorával ő jelöli meg elsőnek a fehér tájait. De szemben az országúton egy fázósan összehúzódzikodó fekete álak közeledik feléje; hosszú láncként lábnyomok futnak majd egymás mellett, keresztezik egymást, és ráfröccsen tik az első emberi zűrzavart az érintetlen fehér táblára.

Koma nem mesél, hanem prédikál, nem keresgéli iá szavakat, hanem lendületesen ontja, csak egy-iegy szippantás a pipából, egy-egy kortyintás a poharából tudja megállítani a ikántálásban.

— Ezzel szaválóvarsenyen is voltál?

— Ühüm... De figyeld csak, a szembejövő alalk megáll, még mindig havas a bajusza, és mereven néz valamit az országút szélétől nem messze a hóban. Boura meglassítja lépteit, de ő is az idegen tekintetének irányába néz. A ikét -lábnyomáén c találkozott egymással, és véget ért.

— Látja ott azt a lábnyomot? — szólalt meg a havas idegen, és egy pontra mutatott, mintegy batmétemyire az országút szélétől.

— Látom — felelte Boura. — Egy ember lábnyoma.

— Igen, de hogy került oda?

Valaki járt arra, akarta mondani Boura, de nem mondta ki, ment csak egyetlen lábnyom volt a behavazott mezőn; sem előtte, sam u-tária nem volt semmi; a lábnyom világosan, éles -kontúrokkal rajzolódott ki a hóban, de magányosan; semmi se vezetett hozzá, semmi se vezetett el tőle.

— Hogy -kerülhetett oda — csodálkozott Boura, és a lábnyom felé akart indulni.

— Várjon — szólt rá az -idegen —, fölösleges -nyomokat hagyna a hóban, és mindent összekuszálna. Rá kell jönnünk a nyitjára — -tette hozzá ingerülten —, micsoda dolog az, hogy valahol csak egyetlen lábnyom -legyen. Mit szólsz hoz^á?

— Szép — ezt őszintén mondom.

— Mi szép? — kérdi Koma kajánul és kissé ingerülten.

— Hát az ilyen magányos lábnyom a behavazott -mező közepén.

— Ühüm — bólint Koma, a pipáját babrálja, s úgy néz ki az ablakon, mintha helyben be is mutatná a nyomot... Kínzó fejfájásom kissé felszikkad, s mintha csökkentenék a -mind sűrű-bhe-n -hulló hópelyhek a szemgolyóma-t behunyt szem* Részlet a Lábnyom, hámezöben című kisregényből.

712