Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Vita magyar módra (Eretnek csapongás egy téma körül) (esszé)
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL # Vita magyar módra ERETNEK CSAPONGÁS EGY TÉMA KÖRÜL A vitatkozás módja bizonyos tekintetben a kultúra mértéke. Ha ez így van, nem sok okunk van a büszkeségre. Vitázni sok mindenről lehet, ebben az írásban csak az irodalmi vitákról lesz szó, s amúgy mellékesen egy nem is mellékes problémáról — a kritikusok utánpótlásáról, ami a régi rossz csapáson halad ismét. A szerkesztő és a kritikus Az Erdélyi Helikonban novellával kezdtem írói pályafutásomat, a Napkelet — ha emlékezetem nem csal — ugyancsak novellát közölt első írásként tőlem. Egyedül a Nyugat, névszerint Babits ragaszkodott hozzá, hogy kritikusként mutatkozzam be a közönségnek. Egy-két jelentéktelen bírálat után következett az a kritikám, amit máig restellek, a Szathmári Sándor Kazohiniájárói szóló írásom. Mint minden kezdő filosz — akkor még nem nőttem ki ezt a félelmes betegséget — nagyképű, mű- veltkedő és minden tekintetben méltatlan bírálatot írtam erről a kitűnő könyvről, amelyet, valahányszor megjelenik a könyvesboltok kirakatában, pillanatok alatt szétkapkodnak. Ezen a ponton következik, amit fontosnak tartok. Babits nem volt velem egy véleményen, mégis közölte írásomat. Vajon miért? Azért teszem föl a kérdést ilyen óvatosan, mert határozott választ nem tudok adni s valahány föltevést megkockáztatok, mindegyik sérti a nagy költő személyét. Ugyanebben az időben benyújtott novellámat kíméletlenül visszautasította. Alapjában félénk ember volt, de ez nem menti eljárását, egy balul sikerült novella közlése mindenképpen enyhébb elbírálás alá esik, mint egy olyan kritikáé, amely az igazságérzetét sérti, nem egyezik esztétikai értékeivel. A túl tágan értelmezett vélemény-nyilvánítás szabadsága késztette erre a lépésre? Ma sem tudom. Mindenesetre ez az emlék késztetett arra, hogy átgondoljam a szerkesztő és a kritikus viszonyát. Egy folyóirat, hetilap stb. arculatát a szerkesztő határozza meg, következésképpen semmi olyasmi nem jelenhet meg a kérdéses sajtóorgánumban, ami ennek az esztétikai, társadalmi, tartalmi arculatnak nem felel meg. A gyakorlat szerint, ha olyan írást nyújtanak be közlésre, ami ellentétben áll a szerkesztő fölfogásával, de érdekes szempontokat vet föl, a szerkesztő vitairatként közli. Ki-ki annyi ostobaságot, ízléstelenséget, időtlenséget ír, amennyire kedve szottyan, ám attól a perctől kezdve, hogy kinyomtatták, ez már nem magánügy, hanem közügy. Magánügye a szerkesztőnek, lévén ő a felelős minden sorért, véleményért, aminek nyilvánosságot adott. Tehát ha egy kritika igazságtalanul elmarasztal, vagy túlértékel valamely művet, azért elsősorban nem a bírálónak, hanem a szerkesztőnek kell tartania a hátát, minthogy magánügyből ő tette közüggyé a szóbanforgó írást. Egy ideig ez a fölfogás a háború után rövid ideig még érvényben volt A rádióban én szerkesztettem a Magyar Parnasszus című élő folyóiratot, amibe valamilyen lazaság révén belekerült egy reakciósnak ható költemény. Három kommunista kezén ment át, mégsem tartottam igazságtalannak, hogy engem vontak felelősségre. Elég egy pillantást vetni a könyvújdonságokra és a folyóiratokban a kritikákra, máris nyugodt lélekkel megállapíthatjuk, hogy a szerkesztőknek kisebb gond56
