Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Vita magyar módra (Eretnek csapongás egy téma körül) (esszé)

juk is nagyobb annál, hogy kritikai rovatuk szinkronban legyen az irodalmi eseményekkel.

Ami meg az értékeléseket és az elhallgatásokat illeti, a szellemi élet elafrika- nizálódásának jeleit észlelhetjük lépten-nyomon. Afrikában ugyanis máig a gyarmatosítók megvonta határok érvényesek, amelyek nem veszik tekintetbe a törzsi hovatartozást, ami a lakosok ide vagy amoda tartozásának, egyszóval a népi identitásnak a kritériuma. A mi irodalmi életünket századok óta a klikkek határozzák meg, ami önmagában nem volna baj — hiszen ez nem hazai sajátosság — ha a klikkek egy-egy sajtóorgánum köré csoportosulhatnának s egymással versengve igyekeznének a közönség kegyét megnyerni. Durván szólva valamennyi folyóirat népfrontpolitikát követ, tehát a klikk-szempontból beszivárgásra van ítélve. A klikk-érdekek egyfelől a szerkesztők közönyének, másfelől a fclikkező ügyességének mértékében érvényesülnek. Nyílt sisakkal az Űjhold köre harcol, ez azonban nem zárja ki a szükség- szerű beszivárgást hol ide, hol amoda, sőt a partizán-munkát sem. A népiesek és urbánusok háborúja a legkülönfélébb eszközökkel könyörtelenül folytatódik. Klik- keznek a fiatalok is, megnyerő nyíltsággal, zászlójuk a neoavantgarde, amit némelyek, ki tudja miért, posztmodem irányzatnak neveznek. Léteznek láthatatlan, téc- tenérhetelen, leleplezhetetlen klikkek is, a bennfentesnek is érthetlen fel- és átértékelésekkel. E kinyomozhatatlan tevékenység eredményeként van olyan írónk, ak' kommunista, mint Hidas Antal, neokatolikus, mint Thurzó Gábor vagy Rónay György, és népies, mint Veres Péter. Az afrikanizálódás csúcsteljesítménye. Az utánpótlás valamelyest nyilván javulhat, ha a szerkesztők nagyobb gondot fordítanának a kritikai rovatra s nem hagynák a rovatvezetőkre ezt a fontos területet.

Külön talán fölösleges hangsúlyozni, hogy társadalmunk jelen állapotában a kritikai gondolkodás elsajátítása nemcsak az irodalomban létkövetelmény, hanem az emberi tevékenység valamennyi területén. Németh László kifejezésével élve a kritika ma: sorskérdés, lévén az egyetlen hatásos fegyver az egyre könyörteleneb- bül pusztító kontraszelekció ellen.

Ahhoz, hogy valaki kritikus legyen, sok minden szükséges. Csak egyetlen követelményt hangoztatok, nevezetesen azt, hogy a kritikusnak, ha olvas egy művet, a klikk- érdeken kívül eszébe kell jutnia valaminek. Azt, hogy mi jut eszébe, miről mire gondol, a meggyőződése határozza meg. Nálunk a kritikusok könyvről könyvre rögtönöznek, hiányzik belőlük a következetesség. Amennyire én látom, következetes kritikus Balassa Péter és Kis Pintér Imre, ami akkor 'is érdem, ha elkötelezettségük tárgyával nem értünk egyet.

Ott tartunk, vagy még ott sem tartunk, hogy tudnánk, miről lehet egyáltalán vitatkozni, miről nem. Ahol vita támad valamely tárgyban, ott a vitázó sajátosan magyar vitastílusunk gyakorlata szerint nem érvekre, hanem az indulatokra támaszkodik, s a hangerőre, ami az indulatokkal egyenes arányban nő. Írásban ez az indulatokra alapozott módszer némiképpen módosul, egyedüli motornak marad az indulat, a hangerőt viszont valamivel helyettesíteni kell, fölkiáltó vagy kérdőjellel, gyakran aláhúzással, a sorok közül szélviharként elősüvöltő megbotránkozással, bamba elképedéssel: „hogy lehet ilyesmit állítani”, nem ritka az egyházi átok, a klikkek sorkatonáinak csatarendbe állítása, a személyeskedés, az öv alatti ütés, minden, minden, amit ember elképzelni képes, csak érvelésnek, elemzésnek nincsen nyoma.

Nem tudom, hogy min, nem tudom, melyik évben, milyen sajtóorgánumban, de a csattanóra pontosan emlékszem: Zsolt Béla vigyázatlanul sajtóvitába keveredett Egyed Zoltánnal a színházi újságíróval, aki a vita végén ekként „érvelt”: az a Zsolt Béla meri ezt és ezt állítani rólam, aki máig tartozik az Abbázia Kávéház vécésnénijének egy pengő huszonhárom fillérrel!

57