Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Lőrinczy Huba: "Az első gondolat csapdája" - avagy vita Kolozsvári Grandpierre módra (Széljegyzet egy "eretnek csapongás"-hoz)
LÖRINCZY HUBA „Az első gondolat csapdája”—avagy vita Kolozsvári Grandpierre módra (SZÉLJEGYZET EGY „ERETNEK CSAPONGÁS”-HOZ) Lesújtó, kiábrándító, már-imár infernális képét adja a múlt és a jelen kritikai életének Kolozsvári Grandpierre Emil legújabb esszéje (Vita magyar módra. Eretnek csapongás egy téma körül — In: Életünk: 1988/1. 56—65.). Mindig rossz volt mifelénk az irodalombírálat, de napjainkban a leghitványabb — sugallja a fejtegetés. Egy mocsokba, gyalázatba, erkölcstelenségbe, klikkharcokba, önzésbe, személyeskedésbe, légióként pedig kóros gondolathiányba süppedt kritikái élet látomása bontakozik ki előttünk, s ennek a lidérces, alvilági tájnak megvannak természetesen az ördögei is. Néhányan néven is neveztetnek a sátánfajzatak közül, s — ki tudná, miért — épp annak van a legrútabb szarva és patája, annak a képe a legkonmosabb, aki mostanában elítélően nyilatkozott Kolozsvári Grandpierre Emil Eretnek esszék című, a „fogékony” nagyközönség körében „különleges sikerű” kötetéről. Ritka kivételek, átmeneti jelenségek persze akadnak; a gyehennában sem minden lakó éjsötét. Egy kritikus még arra is képes volt, hogy — szemben az összes többivel — ne „értetlenül” álljon Kolozsvári Grandpierre összefüggések c. könyve előtt. Feltűnik továbbá egy ifjú ítész, ki szintén nem egészen illik a pokolbéli környezetbe. Érdekes figurának kell lennie, ha az esszé összesen kilenc és fél oldalából pontosan négy foglalkozik vele. Ö sam makulátlan lény, korántsem az, elvégre is bírálatot publikált a fentebb említett Összefüggésekről a Kortárs 1986/6-os (júniusi) számában, s írása nem mindenben nyerte el a szerző tetszését. Mindenesetre még nem felnőtt Belzebúb, csupán afféle ördögfióka-jelölt, tán-tán nevelhető is. Kímélni kell tehát, noha csak módjával. „Nem árulom el a kritikus nevét — így Kolozsvári Grandpierre Emil —, ő ugyanis más alkat, mint amelyikről a cikk elején beszéltem, tollát nem az indulat vezérli, klikknek valószínűleg nem tagja, jól nevelt, tehetséges, bizonyos — eléggé szűk — határok között a gondolkozástól sem irtózik, nem is nyegle, mint úgynevezett kritikusaink többsége, végül pedig azért hallgatom el a nevét, mert fiatal, s a fiatalok iránt kötelező a jóindulat.” Teljes inkognitót azért persze nem érdemel az ifjú. Ámbár a nevét jótékony homály fedi, bírálatának lelőhelyéről föllebben a fátyol. Ennyi büntetés ki is jár neki, hiszen -nemcsak vonzó tulajdonságokkal ékeskedik. Kizárólag a véletlen műve lehet, hogy egy dologban „... rátapintott a kérdés lényegére”, egy (másik vonatkozásban meg ..........tökéletesen igaza van ...”, hiszen amaz átkos „ ... kritikusi iskolának hívévé s zegődött”, amelynek „ ... az érveléstől való tartózkodás” a legfőbb jellemzője. Ifjoncunk dőre önhittséggel „ ... úgy érzi, birtokában van a végleges igazságnak”, s nem is késlekedik, „... hogy ezt kinyilatkoztatások formájában közölje az olvasóval”. Ezek után természetes, hogy kiderül róla: „... nincsen tisztában az emberi kommunikáció határaival”, „... meg sem fordult a fejében ... ”, hogy a „típus- szerkesztés” távlatairól és jelentőségéről elmélkedjék, s a szemére kell lobbantam: bizony, olvashatott volna „figyelmesebben” is. S milyen együgyű tud lenni ez a fiatal kritikus! Ha valami „ ... nagyon szerény kis csattanó”-t sikerült kicsiholnia elméjéből, „... az ujjongó csecsemőkre emlékeztet, akik örömükben néha összecsapják kezecskéiket”. Hiába, végső soron ő is csak olyan, mint a többi: „...olvashat bármit, semmi nem jut eszébe. Birtokában az örök igazságoknak, az Ür hangján szól... Mond valamit, de nem érvel: mert az, hogy nem, minden, csak nem érv. Ilyen 377
