Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Lőrinczy Huba: "Az első gondolat csapdája" - avagy vita Kolozsvári Grandpierre módra (Széljegyzet egy "eretnek csapongás"-hoz)
nyetmenek a mi kritikusaink” — vonja le a konzekvenciát Kolozsvári Grandpierre Emil. Aligha kelt meglepetést a bejelentés: a kezdetben — némi iróniával — dicsér- getett, utóbb viszont alaposan megdorgált, viháncoló csecsemőként aposztrofált fiatal kritikus s e sorok írója azonos. „... ez az ifjú — én valék” — mondhatnám Kölcsey- vel, ha ugyan még illenék az életkort jelző szó reám. Téved viszont, ki máris arra gondol, hogy e széljegyzet egyetlen célja holmi — sértődéstől fűtött — visszator- lás. Épp ez a szándék hiányzik belőle. Az indulatot aligha csillapítja indulat, s ha — kényszerűen — elvadult .tájon gázolunk is, személyes méltóságunkat megőrizhetjük. Nézetem szerint Kolozsvári Grandpierre Emilnek jogában áll úgy vélekedni a kritika tegnapi és mai állapotáról, illetőleg egyes kritikusokról (rólam is!), ahogy Eretnek csapongás&ban kifejtette. John Stuart Mill A szabadságról című híres esszéjének egyik mondata kívánkozik ide. „Ha az emberiség egyetlen ember kivételével azonos véleményen volna, még akkor som lenne joga ezt az embert elhallgattat- ni...” Ráadásként Kolozsvári Grandpierre nincs is egyedül; sokak (s nem csupán írók) felfogásával találkozik az övé. Másokat is hallunk, ha őt meghallgatjuk, s csak az jut önismeretre, ki a mégoly kényelmetlen igazságtól sem irtózik. Ámde az igazság — igazság legyen! Nem tartom hát itt tisztemnek mai kritikai életünk moráljának és színvonalának védelmét, annál is kevésbé, mert magam sem igen gyönyörködöm benne. A züllés mértékét és okait illetően eltér ugyan a véleményem a Kolozsvári Grand- pierre Emilétől, abban viszont, hogy a jelenlegi állapot mérhetetlen távolságban van az ideálistól, egy nézeten vagyok vele. Még kevésbé tartom tisztemnek, hogy kéretlenül megvédjem az Eretnek csa- ponpásban súlyos szavakkal elmarasztalt írók, tudósok, kritikusok (elevenek és holtak) reputációját. Mikszáth, Németh László, Lőrincze Lajos, Domokos Mátyás becsülete fontos ugyan számomra is, méltó oltalmazásuk azonban külön tanulmányba kívánkoznék. Csupán annyit jelezhetek itt: e vonatkozásban teljességgel elhatárolódom Kolozsvári Grandpierre nézeteitől. A legkevésbé pedig azt tartom tisztemnek, hogy a magam kritikusi presztízsét védelmezzem. Személyem és munkásságom ismerői nálamnál autentikusrabban dönthetik el, mi illet meg Kolozsvári Grandpierre Emil dicséreteiből s vádjaiból. Inkriminált könyvbírálatom s az Eretnek csapongás szembesítése közben pedig azon is mélázhatnak esetleg egy sort, ki szólt kettőnk közül több tisztelettel, toleranciával, megértéssel a másikról. Egy észrevételért mindenesetre hálás vagyok Kolozsvári Grandpierre Emilnek. Jólesik, hogy fölfedezte s kimondta rólam: „...klikknek valószínűleg nem tagja...” Csakugyan nem tartozom egyetlen érdekszövetséghez sem; kritikusként (is) — a nekem oly múlhatatlanul fontos Hermann Hesse önjellemző szavával — Einzelgänger, saját úton járó vagyok, s erre büszke. Ha viszont semmit nem tartok tisztemnek, mire szolgál ez a széljegyzet? Nem többre, nem is kevesebbre, mint hogy egy műfajról, egy vitastílusról és -módszerről nyilatkozzék. Fontos dolgokról szólott Kolozsvári Grandpienre Emil, s bár tette volna még nagyobb meggyőző erővel és hitellel. Az esszé (kivált, ha bevallottan „csapongó” is) sok szabadságot kínál szerzőjének. Annyit azonban semmiképp sem, ameny- nyit Kolozsvári Grandpierre magénak vindikál. A megérlelt és szuggesztívan képviselt gondolatnak kell benne a főszerepet játszania, nem pedig a — stilárisan is szélsőségeket, hiperbolikus fogásokat produkáló — ötlet játék oknak és személyeskedő indulatnak. A pamflettel társult esszé kétes értékű és érvényű műfajkeverék, s inkább a szenvedélyek felfűtésére, semmint higgasztására alkalmas. Föltétlenül növelte volna az Eretnek csapongás távlatát, hitelét, becsét, ha kritikai életünk — az ő szavával — „elafrikanizálódásának” s a kritikusok szakmai és morális csődjének szemléltetésére a szerző nem a maga példájával, személyes bántalmaival, sértődéseivel hozakodik elő. Rossz vért szül az ilyesmi, az ügynél fontosabbnak látszik az elfogult ügyész. Ugyancsak jótékonyan hatott volna, ha Kolozsvári Grandpierre Emil visszafogottabban, elegáns tartózkodással nyilatkozik 378
