Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Nagy Pál: Levél Rónay Lászlóhoz
NAGY PÁL Levél Rónay Lászlóhoz* Kedves Laci! Amikor téged 1970-ben Béládi Miklós megkeresett és megkérdezte, nem lenne-e kedved az úgynevezett nyugati magyar irodalommal foglalkozni (ÉS, 1987. december 4.), mi, itt Párizsban, és mások más nyugati nagyvárosokban, már jó évtizede „foglalkoztunk” (persze nem foglalkozásszerűen) „nyugati magyar irodalommal”, — pontosabban nyugaton íródó magyar irodalommal. Ez persze nem érdem: senki nem bízott meg bennünket semmivel, senki nem kért fel bennünket semmire, se magyar nyelvű művek írására, se lapalapításra, se hazai írók műveinek fordítására, terjesztésére. Mindez választás és vállalás dolga volt, nem azért tettük, mert köszönet, kitüntetés járt érte (esetenként pedig megrovás), .hanem „csak úgy”. Visszatekintve az elmúlt évekre, egyrészt azt állapíthatjuk meg: választhattunk volna könnyebb utat (mi is, ti is) egyéni érdekeink érvényesítésére, másrészt „mégis azt mondjuk: érdemes volt”. (ÉS, 1987. december 4.). Mindez azonban magánügy. Mint minden olyan ügy, amelyet az ember ügyszeretetből vállal, s nem kényszer hatására. Választásunk később megbánás vagy büszkeség, szégyen Vagy önöm forrása lehet, ez azonban nem tartozik a nyilvánosságra. Ami viszont nem magánügy, a szerepkörön belül végzett munka. Ez bizony közügy, s megítélése is a közre tartozik. A megméretést nem lehet elkerülni; főleg azzal nem: örüljetek, hogy egyáltalán vállaltam ezt az „áldozatot” (ÉS, 1987. december 4.). Ismétlem: arra, amit elvégeztünk, se téged, se Béládi Miklóst, se Pamogáts Bélát, se minket nem kényszerített senki — hacsak saját lelkiismeretünk nem. Mindegy, milyen motiváció alapján, de szabadon választottunk. Ha tehát valaki belefárad a munkába, úgy gondolja „elég volt!”, vegye a kalapját, s szép csendesen zárja be maga mögött az ajtót. Az önsajnálat nagy divat mostanában Pesten és Budán; mi, helyzetünkből kifolyólag, néhány évvel, évtizeddel korábban megtanultuk, hogy e haszontalan érzéssel nem érdemes sokat vesződni. Nem volt szerencsés egy — négy fai közötti, baráti noszogatásra — önként vállalt szerepről nyilvánosan-látványosan lemondani, azt pedig, hogy hátra arc közben, a lemondókában sejtetni engeded: nincs is minek hátat fordítani, jobb, ha nem minősítem. Pomogáts Béla, veled ellentétben, nem miimózalélek. Nem duzzog, nejm rétiről, — érvel, magyarázkodik. Nemcsak az Élet és Irodalomban („Rögzíteni ,a tanulságokat”, 1987. december 4.) hanem például a Kanadában megjelenő Nyugati Magyarságban. (VI. évfolyam, 10—12. szám, 1987 október—december, 12. o.: „Egy könyv fogadtatásáról”.) Meg nem álihatom, hogy a két Pomogáts-cikk egy-egy mondatát össze ne hasonlítsam. A Budapesten megjelenő hetilapban az áll, hogy: „összefoglaló képet próbáltunk adni egy olyan irodalomról, amely meggyőződésünk szerint nemzeti kultúránk szerves része, részletesebb portrét rajzoltunk azokról — Móráiról, Cs. Szabóról, Kovács Imréről, Szabó Zoltánról, Faludyról, Határ Győzőről, Tűz Tamásról, Domahidyról, Hanákról, Bakuczról, Horváth Elemérről és a Magyar Műhely köréről —, akikét a nyugati magyar irodalom jelentékenyebb reprezentánsainak tartunk, akiknek a portréját egy ilyen összefoglalásból joggal várja el a magyarországi olvasó.” — A Nyugati Magyarságban megjelent cikk megfelelő passzusa így hangzik: „Könyvünk Márai Sándor, Cs. Szabó László, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Faludy György, Határ Győző, Tűz Tamás, Domahidy András, Hanák Tibor, * Az itt közölt levelet az Elet és Irodalom szerkesztőségének küldtem el, 1988. január 28-án. A szerkesztőség a levelet nem közölte, nekem nem válaszolt. (N. P.) ___
