Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Dieter Ronte: Klimó Károly képei előtt
DIETER RONTE* Klimó Károly képei előtt Tisztelt hölgyeim és uraim! Köszönöm a meghívást, öröm számomra, hogy ezt a kiállítást itt Szombathelyen én nyithatom meg. Azt is elmondhatom, hogy léveik óta figyelemmel kísérem a magyar művészeti életet, s mintegy öt-hat éve találkoztam először és kötöttem ismeretséget Klimó Károllyal Budapesten. Engedjék meg, hogy ezt a kiállítást úgy nyissam meg, mintha nálunk, a bécsi Modern Múzeumban lenne, és egyben Klimó művészi pályafutásáról is mondjak néhány szót önöknek. Azzal a gondolattal kezdeném mondanivalómat, amely szerint az ember arra is képes, hogy irracionális tényekben és elképzelésekben értelmet keressen, és azt tárgyiasítsa vagy ábrázolja. Meg kellett tanulnunk azt, hogy minden siker és bukás a szubjektumtól függ, vagyis a mi magatartásunk függvénye. Meggyőződésem, ennek századunkban a művészek is tudatában vannak, s műveiket ebben a szellemben hozzák létre és mutatják be a közönségnek. Nyilvánvaló, hogy a művész, mint szubjektív lény, a történelemben és a társadalomban egy szeizmográf érzékenységével, igazolványkép-pontossággal igyekszik megragadni, és minden tudását, vérmérsékletéből fakadó energiáját latba véve ábrázolni világát. Ma a művész számára sokféle lehetőség kínálkozik arra, hogy világunkat, annak lényegét bemutassa. Lehet konstruktivista, dolgozhat matematikai módszerekkel, számítógéppel, felhasználhatja a fotót — idealizálhat és heroizálhat, de leképezheti a valóságot, ha 'éppen úgy akarja. Teljes mértékben tőle függ, hogy milyen eszközt választ, melyik síkon, milyen lehetőségek igénybevételével reflektál a világra. Klimó nem a leképezés lehetőségét választja, más úton jár: saját személyes szubjektív világán átbocsátva ábrázolja a külső világot, s ez egyben azt is jelenti — és ezúttal eredményezi is —, hogy módja nyílik a világ, a környezet kritikus és lényegi megragadására. Klimó — szubjetumáiban — nem úgy látja a földet, az országot, ahogyan mi a megszokott módon látjuk, direkt összefüggések hétköznapinak vélt valóságában. Mert a művész mindnyájunk számára személyes szabadságot akkumulál: bemutatja nekünk a múltat, ahogyan az itt látható tárgyak és képek teszik, de felmutatja és megsejteti velünk a jövőt is, mert ezek a tárgyak ebben nyerik el valódi értelmüket. A művész ugyanis, akit jelene összeköt a jövővel, minden hagyományt felrúghat, zárhatja az illúziót szögletes vagy ovális keretbe, hogy így mutassa fel, ahogyan a régebbi korokban olyan kiválóan tették. Komolyan veheti a műalkotást, mint elsődleges értéket, de elővezetheti, bemutathatja másodlagos értékként is. Robert Musil írja A tulajdonságok nélküli ember című művében: „Ha van valóság, legyen lehetőség is”. Klimónál különösen érezhető ez az igény, és itt hivatkozom a mögöt• A bécsi Modert) Múzeum igazgatója. 356
