Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Gál Ferenc: Egy világ mintája (Marsall László költészete) (tanulmány)

önálló pályán halad tovább, amíg azután leválik róla az üzenet: „mint a halott / aki papírcsomagban cipeli csontjait és hirtelen elszakad a spárga csak úgy vagyak”. A spárga — a köznapok egyértelműsége, a jól megalkotott rend — illuzórikusnak bizonyul valahányszor a szellem szakítópróbának veti alá. Ezért, hogy Marsall költészetében, s az említett versek szerkezetében a megalapoz(bat)atlan vagy- vagy választások helyett, az is belátó, bizonytalan tudása az uralkodó.

Ez a belátás sugárzik az Egy világ mintája Távolodás című rövid verséből is: „Elsőnek az apák maradnak el , s velük a nevetés, uram, s a félelem is. Azután fogytán a bor is, valamint a kenyér. / Akkor már én is Itt vagyok az egyszerre magas és mély gordonkahangok napközeién, én aki ite aki névtelen, csupa egyesszám harmadik személy.” A vers egyik tanulsága, hogy Marsallnál a természettudományos látásmód és az Istenhez forduló magatartás nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ismét leszögezhetjük: az ember rendfslismerő képessége változik az idők folyamán. Hozzátehetjük még, hogy e változás különböző stációi mind továbbélnek bennünk, hatásuk egyidejűleg, párhuzamosan tettenérhető. Ez figyelhető meg az „én aki te aki névtelen” sorban, ahol az amúgy központozással ellátott vers jelentése, éppen a vesszők funkcionális elhagyása következtében, hihetetlenül nyitottá válik, kitágul. Mikor van szó az Űrről, mikor a költőről és mikor az olvasóról? Vélhetően mindig, mindagyikü(n)kről. Hiszen — már tudjuk — az én (te, ő) az mindig valaki más, és ez alól az Űr lehet kivétel is, de az is lehat, hogy nem az, közülünk, vagy éppen belőlünk való. Honnan, mitől távolodunk tehát? Saját múltunktól, elsődlegesen. Az apáktól, a nevetéstől — vagyis a gyermekkor világától megint. Még mindig. Harmincöt, negyvenöt és ötvenöt évesen is. S hogy miért a félelemtől is? Mert a jelenben már nem sok félnivaló, féltenivaló maradt. Amiért aggódhatnánk, az már nem a miénk, azt már eltüntette a „patkány-étvágyú idő”. E kifejezés megint csak a Kirekesztett gyermek című versből való, s hogy az első és negyedik kötet sorai, gondolatai ilyen hézagmentesen illeszthetők, az nagyon mélyen (sokszor éppen kételyekkel) megalapozott, konzekvens világra vall.

Az, hogy e világ megmintázásának nézőpontjai az idő tengelyén mozognak le- föl, kiderült az eddigiekből. Marsall esetében ki kell térni a háttérben meghúzódó gazdag hagyományrendszerre is, melynek beolvasztása önmagában is egyfajta idő- kezelés. A jelenből kiindulva, elsőként a bergsoni időkoncepciót említhetjük, mely a iköltészet kapcsán ritkán vetődik fel. Mintha a regény kizárólagos sajátjaként tartanánk számon, holott Bergson — helyesen — mint általános emberi sajátosságot vetette föl. Marsall László így vall erről: „Ha a ki vagy-voltál-leszel... a mi latt-le- hetett volna kihívásába ütközik, az fölfüggesztheti az egyetlen és valós életpálya érvényéi, s a homogén ás egyirányú időt, utat és létezést a lehetőségek ún. teljes rendszerével helyettesítheti.” Az intuíció mozzanatáról beszél tehát ő is, mely a múltat, jelent és. jövőt, a külvilág (sőt a képzelet) alkotóelemeit egyetlen, a tudat számára tökéletesen reális világgá — a kötetté, a verssé — rendezi.

A fentiekkel párhuzamosan költészetében, felhasználja azokat az ősi szimbólumokat, melyek az időt, .minit egyirányú, szakadatlan változást, folyamatot fogják fel. Verseiben állandóan fúj a szél, zuhog, áramlik, folyik a víz. Kettős értelemmel. Néhol a természet körforgása szerint haladva stációró 1-stációra, ahogy a Vízjelek nyitó ciklusában a Teremtőrontó szél ben, vagy az utolsó kötet Barokk óda egy régi ártézikúthoz című versében: „porrá porlik a kő homokban elrekedő nomád temető valahány halottja forróvíz bújfcálta csontja lassan elég.', Mintha tülökbe fújnak szafl.niata állkapcsok kilazulnak s a holtak szájából kimosott kortyot vízfalatot a múltak ' fészkéből kilopott szárcsatojást e régiek leheletét far koponyákra gurítja szemüregekbe szorítja mandulává idomítja felszín iránt.. Máshol ugyanezek az erők a folyamatos erózió — elsődlegesen az értékek eróziójának — jelképei, ahogy az idő vízözönében elsodródott gyerek, gyerekkor esetében is.

Végezetül .idekívánkozik még az a kulturális örökség, melyből Marsall költészetére — az átlagtól eltérően — nem a tematikus, hanem a nyelvi-stiláris elem gyakorol mélyebb hatást. Az a hang bukkan fél egyes műveiben, mely Kormos István

845