Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Szávai Géza: Itt az idő nem telik (regényrészlet)

kell-e még ufóna is elszenvedned. Pihenhetsz, koma, hogy elmúljon a félelmed, az csak nő, s akkor néked nyiksz. Na, mondom, ezt nem szlabad kivárni, hogy nőjjön, versenyt kell szaladni vele, s hátha elhagyod. De nem szabad időt veszíteni. Csak állandóan futni előle. Iszotn egy istenesen nagyot, alszom rá egy kiadósat, talpra támogatom magam, „vigyázzba, húzd ki magad, koma”, s mondom, „szolgálattételre jelentkezem”. „Kipihente magát?” „Amennyire szükséges.” Hogy aszondja, nem hiszi, s mi­ért nem akarok maradni. Mondom, „itt az Idő nem telik”. Hogy miért netn telik jól az idő? Mondom, nem, hogy nem jód, egyáltalán nem telik ... Azt hitte, legényke- dek. De aztán elküldték egy egészen elit kiképzőtáborba. Inkább olyan forma-ellen­őrző tábor volt. „Acélizom, acélideg” — no, ezt válogatták. Mind kipróbált ko|mák voltunk, de nem sokan, és önkéntes alapon. Mindegyre figyelmeztettek, vissza lehet lépni, reguláris egységhez osztanak be, az ember fárad, kimerül, egyszercsak el- nattan valami, s akkor többet nem szabad kockáztatni, ők köszönik, hogy eddig és megértik, ha most vagy ezentúl... Szóval szűrni, válogatni kezdtek. Ugye, az iz­mokkal nem is igen volt baj. Mint az acél. Néhányunikat külön vettek, egy koma vett kezelésbe, aki irtó szlávosan, lágyan ejtette a szavakat. Gondolom lengyel lehetett. Elég sok lengyel lézengett ott. . . Akiket kiválogattak, azokkal mind sorra szóba- állt a lengyel. Hosszasan, többször is. Mindenről ikiifaggatott, ráérősen, aprólékosan. Bosszankodott az ember, de mondta, amit a 'koma hallani akart, összevissza ugra­bugrált, elkalandozott. Azt kérdi tőlem, miért jelentkeztem ilyen gyorsan, miért nem maradtam a pihenőtáborban ... De fogjuk meg a poharat, s dobjuk be ezt a pálin­kát, koma. Bedobjuk. Ellenőriz, imustrá! a vén fegyenc, figyelek-e rá. (Figyelek. — Elmondtam tisztességgel a komának, hogy nem alkarok olyan helyzetben len­ni, melyben nem telik az idő. Nekem szaladni kell. Mert akkor telik az idő, és csak hoz valamit, csak történik valami, míg egy helyben ülve, ugye... Előadtam neki becsületesen, hogy mi a viszony a félelem és a halál, mint lepkefing között. S megmondtam tisztán, hogy a halált is bekebelező nagy félelem helyébe én egy nagy-nagy kíváncsiságot beszélek be Imagamnlak. Ezzel próbálok túlélni. Ez úgy van nálam, mondtam őszintén a lengyel (komának, mintha én kettő volnék. Egy: jövök, megyek, tevékenykedek fáradhatatlanul, én, aki, ugye, látszom, itt vagyok előtte. Kettő: vagyok egy intó kíváncsi másik (is, aki inesm látszik, s aki láthatatlanul ál­landóan figyel. Csak úgy elkönyököl. És figyeli az elsőt. Csak úgy elkönyökölök, és figyelem magam: lám, mi történik velem. Ha egy helyben topognék, a másik lát­hatatlanul ösztönöz, noszogat, nem hagy szétfolyni, széthullani. Mindenre kiváncsi. Kíváncsi vagyok. Arra is, hogyan halok meg, ha netán úgy alakulnának a dolgok. Előbb halok (meg, mint a kíváncsiságom. Így aztán minden nap megborotválikozom, mert ugye, olyan idők járnak, akármelyik órában: nyiksz. Kíváncsi leszek rá, de annyit márts tudok, hogy egy rendesebb holttest leszek, mégiscsak frissen borot­vált, ahogy az illik, szóval mutat valahogy, na, van pofája az ügynek. Illem, tisz­telet, ami nagy szó. Ezt máris büszkén előrelátom, és kíváncsiságom is megkapja majd a magáét. Na, így aztán másképpen élék, ha tudom, hogy egy nagy kíván­csiság marad utánam, s nem a imarha nagy, büdös félelem ... „Hát ez érdekes” azt mondja a koma, a lengyel. Érdekes, mondtelm én is, és megbízható. Naponta borotvál­kozom, meg dolgokra vállalkozom, meg minden. Hogy így eloszthattam magam ket­tőbe, nyugodtalbban élek . .. Na, aztán odaszúrtam még, hogy ha megússzuk ezt a nagy szart, akkor ünnepélyesen egyesülünk, szóval egyesülök. De rosszul tettem, mert a koma erre fel inam tudta /eldönteni, hogy marháskodtam, bosszantottam vagy mifene, s olyan álcázott pulykaképet vágott, hogy szinte szemberöhögtem. Koma hangosan, nyújtottan heherészdik, köhög, fuldokol. Én is elröhögöm ma­gam. — ... Na, és azzal sem volt szerencsém, hogy éppen borostás volt. A tolvaj len­gyel ritkán borotválkozott, azt hitte, hogy ez előjogia. S célzásnak vehette, amit mondtam, pedig ugye, benne van minden katonai rendszabályzatban, hogy borot­válkozni kötelesség. Ez a legértelmesebb előírás. Tisztelet, amit kiérdemelsz ma­715

Next

/
Oldalképek
Tartalom