Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Szávai Géza: Itt az idő nem telik (regényrészlet)
gadtó-1, tiszteled vele a világot, élőket, holtakat is, amint említettem. És praktikus, mert a fenébe, ha szétverik a pofád, frissen borotválta:« az se annyira kellemetlen ... Én nem tudom, te is miért nem borotválkozol. Mióta láttáik borostásan? — Amióta itatsz. Vagy reszket a kezem, s nem merek hozzáfogni, vagy súlyosnak érzem, s nem tudok. — Lehúzom én neked. — Egyszer a feleségem is ímegborotvált. Kificamodott a kezem. S erősködött... Ma is bánom, hogy leültem neki. Hogy eilhittem, hogy rá vagyak szorulva. Ügy forgatott, mintha pelenikázott volnla. S a kezében a borotva. Ahogy az arcomon végighúzta, a frász tört ki. S közben végignézni azt a fene öntelt, győzedelmes, jótevő pofát. Kínszenvedés volt. Többét nem engedem. Csak a halottmosónak. — Na jó. De ha reszket a kezed, nem vagy részeg. — Nem vagyak. Koma pipára gyújt, ráérősen szortyogtatja, hosszasan rámnéz. — Hát akkor előbb mondd meg, hogy ez a ilábnyom lehetséges-e, s utána ismét visszarúghatsz. — Százféleképpen is -lehetséges. Szólok Bandinak, vesz egy fél bakancsot, egy horgászbotra -akasztja, s kész . .. Hogy csak egyet említsek a sok lehetőség közül. — Hehe. Nem jó. Elfelejtetted, hogy iá -koma, az a Bour-a a havazásban indult el, s közben szeme láttára állott el a -hóh-ullás. -Nem látott senkit horgászbottal ügyködni, csak egy -minden szerszám nélkül arra járó idegent, akivel felfedezte a -nyomot. Mást! — Unom. De ki lehetne találni -mást is. Ezt a változatot is fel lehetne tüntetn-i elfogadhatónak. — Na jól van, koma... Mi is kitaláltunk néhány ilyen horgászbotos marhaságot ... Mert a feladvány a lengyeltől származott. Azt mondta, fontos, nehéz megbízatás vár azokra, akiket kiválasztanak, s ezért őneki kell mérnie őket. Mért, méricskélt, de a fene se tudta, mit akar a lábnyommal. Mint az iskolásoknak, legépalve kezünkbe nyomta a sztorit, hogy másnapra írásban adjuk be a véleményünket. Ekkor már egyágyas szobákban -voltunk, késő estig törtem a fejem, aztán leírtam néhány -elképzelhető magyarázatot, másnap odaadtuk neki, és ő sorra mindegyiket visszaverte. S megismételte a kérést: másnapra találjunk új magyarázatot. Volt olyan cimbora, aki irtó okosnak akart -látszani, csak ült, ült, olvasta a gépelt lapokat, izzadt s taj-tékzott. Engem is kihozott a sodromból a -lengyel. Na, Imondom neki másnap, mikor az -én újabb írásbeli értékelőmet is kérte, én több ellenőrző dolgozatot nem írok. Nem erre jelentkeztem. S különben is egyszerű a dolog, minek rá -papírt, időt fecsérelni. Ha olyan egyszerű, miért nem fejtem ki. Ki én. Az a nagy kérdés, mondom, -hogy miért, milyen szempontból érdekel -minket -ez a -lábnyom. Ha küldetésben vagyunk, és véletlenül utunkba kerül ez a jelenség, -hát megyünk tovább, tőlem i-g-azá-n elfér -azon a mezőn, engqm nem zavar, megyek és teljesítem -a kötelességem. Ha -pedig valahol valóban észleltek egy ilyen -lábnyomot, és az a feladat, hogy erre magyarázatot keressenek, akkor ugyebár egészen más a leányzó fekvése ... Ráncolja a homlokát a lengyel, s azt mondja, „a második esetre koncentráljon. Lehetségesnek tartja, mivel magyarázza? Mint látja, ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Tehát: lehetséges?” Hát -így -első látásra nem. „Na, és -másodikra?” A cimborák -röhögnek. Másodikra se|m. „Hát akkor mi a helyzet? Csodának tartaná?” Tálán. „De maga nem hisz a csodákban!” Hát nem nagyon. „Tehát, akkor -lehetséges vagy nem, csoda vagy nem?” Nézze, mondom a k-omának nagyon keményen, azt énnekem -látnom -kellene. Azt a nyomot. S akkor döntenék, hogy imicsoda. „Nocsak, nocsak, -tovább, tovább, hogyan?” Hát ugye, mondom, ha meglátnám azt a -nyomot, azok között a körülmények között, amelyeket már jobban fújok, mint -a Miatyánkot... s volt pofája félbeszakítani, hogy „maga tudja a Miatyánkot? Megkérhetném, mondja el nekünk is.” Majdnem felsültem, -mer-t gyerekkorom óta nemigen gyakoroltam, lett voln-a -röhögés, no de -kivágtam a rezet, úgy ledaráltam, mint a vízfolyás. Te tudod a Miatyánkot? 716
