Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Fábián László: Savoyai változat (novella)
szafelé, a svéd-amerikaiak megfordultak, hogy menetirányba üljenek, jókat nevettünk, s pillanatok alatt kiderült, hogy erősen elkanyarodtunk jobbra az érkezési irányunktól, még az előbbinél is rendezettebb-gondozottabb kerteket hagytunk el, távolabb komoly hegyek szökkentek fölfelé, alsó lankáikon még fák, ligetek, kisebb rétek, meredélyeik azonban kopárak, a sziklatörésekben hó fehérlett, mint a Mont Blanc csúcsán a jég; a Gare des Eaux-Vives-en a pénztáros azt mondta, hogy La Roche sur Foron-ban kell átszállnunk, lekászálódtunk a kis elektromos szerelvényről, kisebb vasúti csomópontra kerültünk, az amerikai megérdeklődte: az első vágánynál kellett várakoznunk, itt már jöttek-mentek a vonatok, egy hegy — egészen közelről — szinte fölénk hajolt, annak is havas volt a csúcsa, legszívesebben elindultam volna gombázni, csábított lejtőjének haragos zöldje, Gergely folyvást morgott, azt hiszem, megéhezett, de 'már jött is a vonat, Saint-Gervais neve szerepelt az oldalán, ez igazi hosszú szerelvény volt, hatalmas kocsikkal, a kocsikat ezüstre mázolták, kívül-belül itt is hihetetlen tisztaság, Gergelynek mondtam, egyen csokoládét, a fogínyére kezdett panaszkodni, s ettől a pillanattól kezdve ez az ín- gyulladás lett testi-üelíki gondja, nyilván rettenetesen kínozta, majd végig gond lesz, hol és mit egyen, Franciaországban nem mindenütt főznek levest, és ha lenne, abból is csak a pépes elfogadható, majd nehezére esik a beszéd, holott mégiscsak ő tud franciául, engem gátlások szorongatnak ebben a nyelvben, próbálom megfogalmazni: je suis muet en francais, de az is lehet, hogy egészen másként kell mondani, majd minduntalan elméleteket gyárt helyzetére, részint oldandó, részint megoldandó, én rálapátolok minden pesszimizmusára egészen a paroxizmusig, reménykedem, talán a gúny, az önirónia fölszabadítja kissé, de úgy ült magába roskadtan a vonaton, mintha többé az sem érdekelné, hová megyünk, mikor érkezünk meg, holott az első állomás a mienk; bánat görnyesztette a hátát, s a kétségbeesés szavait motyogta csak úgy maga elé, és csak ezután kezdődött a tortúra: hová kell menni, kit kell keresni, Gergely próbált volna telefonálni, csak kártyával lehetett, az amerikaiak adtak egy fesztiválcímet és taxi után néztek, én megkérdeztem egy ácsorgót, mondaná meg, melyik utca visz a célunkhoz, össze-visz- sza magyarázott, az utcáról fogalma sem volt, rábukkantam egy téiikóptáblára, megtaláltam az utcát, megnéztem a helyzetünket (válozatlanul reménytelen volt, persze), simán odataláltunk, az ajtóra írták ki, hogy irodájuk a líceum utcájába költözött: most minden kezdődhet elölről, azt az utcát éppen úgy nem ismerjük, ahogyan eddig ezt sem; Gergely kitartott telefon-ötlete mellett, bekérezkedett egy szállodába, az árkád alatt vártam, sokáig ácsorogtam ott, két fiút néztem, hogyan rongálják saját kerékpárjukat, egy kirakatot bámultam, az árak megriasztottak; „veled van a baj” Gergely dühösen támadt rám, beszélt az irodával, nem tudnak rólam, így volt öt éve San Remóban is — emlékeztetett, mert nem küldtem visszajelentkezést (naná, hogy nem, tőlük nem kaptam meg a papírt), az ő szállodája itt van a közelben, ott pakoljunk le — javasolta, aztán gyerünk a Bon- lieube, mert a Líceum utcában sincs semmi, a szállóban a portás homokosoknak nézett bennünket, amikor együtt fölmentünk, néhány perc múlva azonban már a Bonlieu felé tartottunk, szűk óvárosi utcákon, valami vár alatt, a csatornákban hattyúk úsztak (mint afféle transzavantgarde regényekben), nem értem rá hattyúi képedre ügyelni (vajha fölmerülne!), a vizek beletorkolltak egy tóba, a nagy tó túlsó partján óriási hegyek, az egyik, amelyik távolabbi és így is a legmagasabb, hósüveges (néhány nap múlva valaki majd azt mond680