Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Fábián László: Savoyai változat (novella)
mációhoz, hogy a helyzetünkről érdeklődjék, komor képéről messzire hangzott a hír: „egy másik pályaudvarról indul”; lassan ocsúdtunk, lassan mértük föl vereségünket, lassan forgott a nyelvünk, akkor is csak a kételyre állt rá, meg a káromkodásra: na, most hogyan, na most mivel, tehát újabb érdeklődés következik a Gare des Eaux-Vives után, ez újból Gergely föladata, fenyegetően tolta fejebúbjára a sapkáját, ezer szerencse, hogy nem lapult az a bomba a zsebében, mert még elhamarkodja a dolgot, kopaszsága most vörös volt, busz, villamos, mondta, újabb pénz, megint a keresgélés, ismét a bizonytalan; Gergelynek vissza kellett szaladnia a buszhoz, már az eső lis esett, fönn felejtette a válltáskáját (a busz még nem tudott elkanyarodni a tilos lámpa miatt), aztán jött a villamos, fölszántunk, jegytinik nem volt, az útvonal megállóit néztük a sematikus térképen, meg a megállók járdaszigeteit, ha ellenőr-gyanús alak ácsorogna; majd éppen egy milliomos-ellenőr ebben az esőben — kuncogtam magamban, féltem, Gergely nem ismeri el ezt az infantilis humort, leszálltunk, pontosan a nevezett állomásnál, most már csak a pályaudvart kellett volna látni, hol van? megkérdeztem egy testes hölgyet, mutatta : ebben az utcában balra, és néhány lépés után megpillantottuk a vidéki indóházat, amely — mondjuk — Tüskevár vasútállomásának felel meg, a pénztárablaknál elmagyaráztam, hová tartunk, a vasutas sűrűn bólogatott, készségesen előhúzott fiókjából valami narancssárga papírt (ebben az országban — úgy tetszik — a vasút csak ezt a színt ismeri), amelynek fejlécén Correspondances au DEPART de Genéve-Eaux-Vives fölirat díszelgett, e:t- azt kihúzott, ezt-azt beírt, megértettük, majd egy óra múlva indul a vonatunk, a pénztáros betessékelt bennünket egy folyosóra, valami egyenruhás csodálkozott utánunk: megtörtént a határátlépés, kis idő múltán középkorú férfi, nő érkezett jópár csomaggal, éppoly bambán várakoztak, mint mi, de azért nem voltak annyira elesettek, kérdeztük: szintén Annecy? és mennyit bolyongtak taxival is, míg idetaláltak, és hihetetlen, hogy itt komoly vonat közlekedjék, ők amerikaiak, csak Svédországban élnek, igen? maguk magyarok? ezzel az erővel lívek vagy vótok is lehettünk volna, nem okozunk vele nagyobb meglepetést, láttam, Gergely az asszony után meredez, túl volt már egynéhány virágzáson, de ez a fáradt báj is lehet báj, kivált egy világvégi indóházbain; mindvégig az a gondolat foglalkoztatott, hogy kicsit sok egyetlen napra a megpróbáltatás, valahogy azonban mégsem voltam türelmetlen, ideges vagy lehangolt éppen nem, legszívesebben gyalog jöttem volna idáig, ha nem ugráltat az eső, valami hihetetlen tisztaság vett körül, tiszta volt a város, a busz, a villamos, szemétnek, cigarettavégnek, vizeletnyomoknak emléke sem a vasútállomáson, rengeteg zöld mindenfelé, gazdag és üde, semmi oktalan burjánzás, nincsenek sebek a földön, vagy ha igen, beforrtak, nem látom őket, s ahogyan a vonat kihúzott a városból, a külső részek talán még ápol- tabbnak tetszetteik, gyönyörű kertek mellett suhantunk, életemben nem utaztam ilyen csöndesen szaladó vonaton, autópályákat láttam, többször is fölbukkant az Annecy fölirat, és már egy állomáson voltunk, többen vártak a vonatra, a kocsinkba is jöttek néhányan (Gergely legszívesebben elmenekült volna ekkora tömeg láttán), aztán a vonat elindult — visszafelé; életemben ültem már elég vonaton, amelyik olykor visszafelé indult, de ez most valóságos vonat volt, akár gyerekkoromban, amikor Győrön át utaztam Szombathelyre (miért ne írnám le a városnevet, ha jó volt James Joyce-nak is!), és Győrből mindig visszafelé indult ki az érkezéshez képest, mentünk visz679
