Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Fábián László: Savoyai változat (novella)

ía a rádióban, lefeküdtem, jött a feleség, együtt aludtunk el, már egyikünk sem akart olvasni, bár ha azt a könyvet, azt a napló-félét, amit már háromszáz éve ... de azt éppen nem, egyéb pedig már megalkuvásnak tetszhetnék, egyszer sem ébredtem föl éjszaka, ám ez csak reggel lepett meg, de talán nem ugatott a kutya, nem nyávogott a macska, csak a madarak csicseregtek, na, nem nagy lelkesedéssel, mert szitált az eső, mindez azonban már a hajnalt jelezte: óvakodva kiosontam, ne üssek zajt, vittem amire szükségem lesz, láttam, még korai teát főznöm, mert akkor Imre úré már hideg lesz, mentem borotválkozni, fürdeni, nyugodtan öltözködtem, reggeliztem, holott tudtam, hogy lesz a gépen, de hát érhet bármi, nem ismerem pontosan az utat, csak aztán tettem föl a vizet a teának (a nagyfiú majd morog, az Oolungot nem szereti), elkészült, kijött a feleség, teáztunk, az ajtó nyitva, lestük —■ minden autómordulásra fülelve —, mikor gördül be Imre úr —

rémes volt a forgalom a repülőtér felé, szinte minden kereszteződésnél dugó, Imre úr káromkodott, többnyire jogosan, az út miatt, az autók miatt, az egész kibaszott rendszer miatt, aztán megenyhült, amikor megláttuk, hogy az MTK-pályánál három összetört kocsit kerüldöznek a rendőrök, világossá vált a tumultus oka, megmutattam neki a ligetnél egykori gimnáziumot, aztán ráfordultunk az Üllői útra, onnét minden símán ment, Imre úr még apró történetekkel is szórakoztatott, köszöntem a pontosságot, a fuvart, jobb időt kívánt, a szokásos formaságok után már benn is voltam a nagyváréban, rövidesen azonban szólítottak a közvetlen váróba; Gergelyt figyeltem, már itt kellett volna lennie, de nem bukkant föl, csak az ökölvívó válogatott szállingózott, távolabb fölismertem Varga Ferit, Papp Lacival mentek valahová, egy pasas — miközben útlevelét kutatta a zsebeiben — csomagjait egy padra rakta, kapkodva legfölülre valami reklámszatyrot, lecsúszott, koccant, csak a törött üveget húzta ki belőle, a puffanás helyén tócsa éktelenkedett, nyomban kivágta az éles üvegcserép a nylont is; a külső ajtóhoz harmonikáztatták a beszálló folyosót, lehetett menni, megnéztem a kártyámon a helyemet, indultam, a gép ajtajában elvettem két reggeli újságot, elhelyezkedtem mindjárt a második sorban, áramlottak az utasok, és már elmerültem a kupaszerda eseményeiben, amikor Gergely rámköszönt, bíztatta a légikisasszony, üljön nyugodtan mellém, úgysem jön már oda senki, ő azonban ragaszkodott az ablakhoz, ahová a jegye szólt, kicsit föllélegeztem: kifogástalanul beszél franciául, ami bizony nekem gondot okoz, nehezen is szánom rá magam, hogy hibásan dadogva megszólaljak, ennél a nyelvnél vagyok a leggátlásosabb, holott elég sokat olvasok, mert tudatom egyik hátsó rekeszében mindig ott libeg Gábriellé d’Estrées, tejfehér bőre világít a mély dekoltázsból és szemrehányóan várja regényét (meg fogja kapni, egyszer úgyis megírok mindent, csak neki kell lódulnom, lesz Gábriellé, lesz Kálmán király, lesznek esztétikai novellák, de mindig szarik a kutya valamit — ahogyan nagynéném szokta mondani: most film, most a Gyöpmester, a kisregények), nos, majd 'Gergely ékes franciája megkönnyíti a dolgomat (akkor még nem is gyanítottam, mennyire): „a legnagyobb örömmel, madame” — felelte tökéletes franciasággal. Mivel, hála az égnek, úgy beszélte ezt a nyelvet, akárcsak a sajátját; anyjának egyik szobalánya tanította meg rá. De tán jobb lett volna neki, ha sosem tanulja meg ezt a nyelvet, ha sosem felel ennek a hangnak...; nyugodtan olvastam sorjában az újságokat, átülhettem volna Gergelyhez, de a sor szélén aludt egy nagydarab férfi, minek zavarjam, őt az italok, a reggeli sem érdekelték, én azonban elnyeltem egy unikumot mielőtt enni kezdtem volna, a reggelihez pedig két pohár vörösbort is ittam és — természetesen — kávét, Salzburg fö67ö