Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Fábián László: Savoyai változat (novella)

lőtt a kapitány bemondta, hol járunk, sokáig ízlelgettem, hogyan lehetne elsütni valami nyegle írásban; (istenem, de szeretnék egyszer ilyet írni!), hogy

— teszem föl — Salzburg fölött a kapitány bemondta a piros negyvenszázat, aztán elhessegettem a komolytalan gondolatot, hosszan bámultam kifelé az ablakon, nem tudni, miért, felhők fölött röpültünk, csak ezt a hónál könnyebb hepehupát láthattam, egyenetlen volt, akár a Hajógyári szigeten a szeméttelep, meg néhány csíkot, valamicskével előttünk járt gépek karcolását az ég kékjén, ezeket a súlyos rianásokat, valami desszertet hoztak, nem sokkal később csokoládét is, az alvó férfi felébredt, egyet megevett a desszertből, befalta a csokoládét, és már hallottuk, megkezdjük a leszállást, Zürichben a hőmérséklet tizenkét fok, becsatoltuk az öveket, gondoltam, van idő bőven az átszállásra, bámultam ki az ablakon, hogyan ereszkedünk át a felhőn, ami itt szakadozottabb volt, olykor határozottan ki lehetett venni a földeket, rendesen művelt mezőket, virágzott a repce a repülőtér aszfaltozatlan területein is, nekem, mint mindig, egy észak-csehországi május köszönt vissza: szédülten kókadoztam egy repceföld peremén, mélyen magambaszívtam kábító illatát a földnek, számban méz gyülemlett, mint a virágokon zsongó méhek üzemeiben, az eget bámultam, éreztem, örökre bevésődött ránc vagyok a Teremtő fáradt homlokán, ahogyan érzem ilyenkor is, amikor repülök s amikor gépem lefelé tart, ereszkedik vissza az én repceillatú, gombaillatú, szerelemillatú földemre;

Gergellyel a buszban kerültünk össze: csak válltáska volt rajta, ebből gondoltam, lehet még másik csomagja, előre rettegett, jó helyen jöttünk-e be a repülőtér épületébe, könnyű lesz-e megtalálnunk az átszálláshoz a kaput, mintha legalábbis szorítana bennünket az idő, nyugtattam, mindenkit leszállítottak a buszról, nem mondták, hogy a tranzitutasoknak tovább kéne menniük, de már láttam is a B 26-os kapu irányát, azonban kora lett volna bemennünk, ő postát keresett, a színen ismét átvonult az ökölvívó válogatott, majd eltűnt egy kanyarban (mondjuk, Torino felé), innét akar írni a lánynak, azt hamar megkapja, és az állati fontos, mert ebből lehet még valami, csakhát borzasztóan fiatal a kiscsaj, képeslapot a postán nem árultak, azt az újságos kioszkban vehetett, onnét újból vissza a postára, mert bélyeg viszont csak ott, aztán, hogy hol dobja be, mondtam, adná a postáskisasszonynak, valami miatt azonban ettől idegenkedett (aligha attól félt, hogy netán elolvassa), kifogásokat ötlött ki, miket mondhat elutasítólag a postáskisasszony, és mindez

— hittem, nem hittem — halálosan komolyan történt, számomra már annyira komolyan, hogy nevethetnékem támadt, de azért szerettem volna megnyugtatni, aztán — ahogy lenni szokott — megoldódott magától a kérdés, Gergely érdeklődött, merre a postaláda, az alkalmazott pedig elkérte tőle a megírt anzixot; nem sok értelmét láttam a ténfergésnek, mindig utáltam ezt a repülőtéri monstrumot, a mosdói viszont alighanem a legtisztábbak, a legelegánsab- bak a világon, nyomban használtam is az egyiket, utána pedig lementünk a mozgólépcsőin a B 26-oshoz, Gergely bosszús lett: bezárkózunk abba a kalitkába, ott már semmit sem lehet tenni (csak tudnám, mit akart volna tenni), még nem kezdődött meg a jegykezelés sem, egy pádon ültünk már néhány perce, amikor Gergelynek szemébe ötlött mellettünk egy magányos csomag, „na, ide nem szabad ülni”, fészkelődött, hosszan, logikusan boncolgatta, a legjobb módszer a robbantáshoz, és rohadjanak meg, ezt nem nézi senki, vajon mi a francot gondolnak ezek a biztonsági őrök? megjegyeztem, fatalista vagyok, fejemben viszont végigfutott az ellenőrző gondolat: kontroll nélkül ide csomag nehezen jut be, és ettől még magabiztosabbá váltam, Gergely továbbra is

677