Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Néray Katalin: Bukta Imre, Pinczehelyi Sándor és Samu Géza kiállítása a Velencei Biennálén
NÉRAY KATALIN Bukta Imre, Pinczehelyi Sándor és Samu Géza kiállítása a Velencei Biennálén* A .magyar művészét külföldi bemutatásakor igen gyakran kell szembesülni a világnak közép-kelet-európai felén azzal a kérdéssel, hogy mi benne a sajátosan nemzeti. Nem hiszem, hogy egy francia vagy egy holland művésznek ugyanezt ia kérdést teszik fel, de ie,gy magyarnak biztosain. Hiába bizonygatjuk Európához való ezeréves tartozásunkat, még mindig él valamiféle homályos, nosztalgikus elképzelés a magyar nemzeti karakterről, amelynek a képzőművészetben is feltétlenül meg kell nyilvánulnia. Pontosan nehezen körvonalazható sztereotípiák ezek a népművészet és a nemzeti romantika határmezsgyéjén. A Velencei Biánnálé magyar pavilonjában 1988-ban ezekre a kérdésekre kívánunk egyfajta sajátos választ adni: olyan választ, amely a magyar és közép-kelet- európai identitás kérdésére a mítosztól az iróniáig terjedő skálán keresi a feleletet. Bukta Imre és Samu Géza a magyar „rurális avantgarde” képviselőjeként, Pinczehelyi Sándor pedig a „városi folklór” ironikus nézőpontjából. Ez természetesen, mint minden osztályozás, egy kissé pontatlan, a teljességet egyáltalán nem tükrözi, mégis valamiféle orientáló szerepe lehet. A három kiállító viszonylag fiatal (36, 41, 42 évesek), mégis mindannyiuk mögött már legalább 10—15 éves tevékenység áll, mely a nyilvánosság előtt zajlott. Pinczehelyi Sándor és Samu Géza már a hetvenes évek elejétől jelen van a magyar és a nemzetközi kiállítási életben, Bukta Imrére a hetvenes évek óta kezdtünk el odafigyelni. Pinczehelyi Sándor egész ándulásáina döntő hatással volt az a tény, hogy az avantgarde-konstruktivista hagyományokkal rendelkező dél-magyarországi város, Pécs fiatal grafikusokból álló csoportjának, a Pécsi Műhelynek volt egy évtizedig a tagja. Ez az időszak részben a oeakomstruikiiivizmus, részben a konceptuális művészet virágkora volt Magyarországon, és Pinczehelyi azonnal úgynevezett „kényes” témához nyúlt: a munkásmozgalom konkrét tartalmát vesztett szimbólumaihoz, a sarló-kalapácshoz, az utcakőhöz, az ötágú csillaghoz. Performance-ok, fotódokumentációik vallanak errőil a korszakról, hiszen Pinczehelyi használatba vette ezeket a tárgyakat a maguk tárgyi valóságában és megpróbálta újra jelképpé tenni őket. A hetvenes évek végétől ehhez a gondolatkörhöz társult a magyar nemzeti színek, a pi- ros-fehér-zöld szeretetteljes és ironikus alkalmazása, fotón, grafikán, Objekten, festményen. Ez a „Made in Hungary” védjegy nemzetivé tette a libát, a fatörzset, a halat, a fészekben lapuló madártojást, a Coca-Colás üveget vagy dobozt, exportra szánt malacok és birkák egykedvű „portréját”. A kétféle — nemzeti és nemzetközi — szimbólumrendszer összekapcsolásából születtek meg azok a jellegzetes „kelet-európai installációk” amelyeknek legújabb darabja éppen a Biennáléra készült. Pinczehelyi új festményeiben azonban jóval meghaladja korábbi célkitűzéseit, a képek * A 43. Velencei Biennálé magyar szekciójának bevezetője. 663
