Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Perneczky Géza: A Picasso utáni Picasso (tanulmány)

határozza meg a dátumokat. És nem a dátum a festészetet.”12 Ez az időt relativizáló egyetemes stílus fordítva is hatékony. — „Az igazi Valazquez-ek tulajdonképpen azok a műterem-belsők voltak, amelyeket ebben az évben festettem” — fordult egyszer Kahnweilerbez. — „Ha ezt az emberek megértenék, akkor azt is láthatnák, hogy ezek a kópék, ez iá realizmus, Velazquez-hez állnak közei.” — A nevezett esztendő 1957 volt, a Las Meninasról készült parafrázisok éve.

Ezeket az idézeteket azért jegyeztem föl magamnak, merit bár a kései évekből származnak, azt igazolják, hogy az idős Picasso soha nem lett vén Picasso. Még mindig a zsákmánya után szimatoló fenegyerek áll előttünk: — „A képeimen mindent fölhasználok, ami csak tetszik. Hogy aztán eközben írni lesz belőlük, az az ő dolguk, — bele kell hogy törődjenek.”13 Egy fontos különbség azonban letagadhatatlan. Régen Picasso eldobott tárgyakat, kimustrált étlapokat, újságokat, játékautót, kosarat vagy kártyát dolgozott fel a képeibe vagy a szobraiba, és ugyanúgy holdvilágot, halálfejeit, bikát, lovat és mitologikus szörnyeket. Most a művészi mindenhatóság küszöbét átlépve istennel társalkodóik és világokat, korokat, kultúrákat és zseniket „épít bele” az életműbe. Megalomania? Vagy blaszfémda?

Az idézet második felére kell koncentrálnunk: — hogy mi lesz belőlük, bele kell hogy törődjenek. Ha a Festő és modellje sorozatot tekintjük kulcsfontosságúnak, és az utána következő eklektikus variációikat és a kései képek kosztümös figuráit, törpéit, királyait és kurváit úgy értelmezzük, mint a műteremsorozat kozmikus felnagyítását, akikor azt kell mondanunk, hogy Picasso logikusan járt el: a műtermében dolgozó művész magánya egyetemessé fölnagyítva a teremtményeivel eljátszó Isten magányához hasonlítható. És fordított irányban: amiként a metafizikus elképzelések a világot a magányos Isten önreflexiójának is tekinthetik, úgy igaz az, hogy nincs magányosabb annál a művésznél, áki már nem az egyes tárgyakat vagy művészi programokat rendezgeti maga körül, hanem önmagát faggatva, csak a saját indítékait reflektálva az egész világ benépesítésének a feladatával találja szembe magát. Ez esetben nem a dolgokra vonatkozik, hogy akárhogy sikerül, bele kell hogy törődjenek. Ez a világ ő maga, aki senki és mindenki egyszerre. Ezért a benne lévő dolgok túl nagyok ahhoz, semhogy kartávolságnyira, vagy ameddig a szem ellát, föllelhetők legyenek. És aki ebbe beletörődik, az most már maga a művész.

Innen a kései világszínház triviális nagysága, vitalitása és blaszfémikus mosolyba forduló, az eredménybe beletörődő bohóckodása. Picasso nem volt metafizikus gondolkodó, a világ, amit kései képeivel teremtett, inkább hasonlít a comedia deli’ arte piactéri jeleneteihez, színes jelmezedhez és vaskos tréfáihoz. Csak a lányok lábikráinak izzadt fénye, a testőrök bajszának faggyús keménysége és a függöny mögé húzódó koronás fők szánfeketén sötétlő tekintete és megalázott vitézsége emlékeztet arra, hogy ez a roppant marionéítszi'nház valóságos tragédiával vette kezdetét, a Festő és modellje szakítása jelenetével. Azóta a művésznek nincsen a világ által odarendelt művészete, megkísérli hát, hogy az egész viliág legyen az ő művészete.

Egy olyan korszak küszöbére érkezve, amelyet az utána jövők posztmodernnek neveztek el, Picasso bebizonyította, hogy mennyire alkalmazhatók rá ennek az izmusnak az ismérved is. És rögtön azt is igazolta, hogy hol vannak az ilyen korszakolások határai. Mert bár a poszfmodern tézisek állnak Picassóra, az öreg Picasso mégsem azonos ia posztmodern korral és különösen nem a téziseivel. Kései képeivel túUármázza e kart, amely nem győzd szusszal, ha az erosz, az irónia, és a művészi perfekoió gombnyomásra járó kombinációit (játékelmélet?) az ő magányosságával és harsányséjgávai keli összemérnie.

661