Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Perneczky Géza: A Picasso utáni Picasso (tanulmány)
most maradt először teljesen egyedüli a művészettel, és megélte, hogy ebben a helyzetben csak önmagán és a művészetein nevathet, egy lehetséges harmadik partner (például a modell) eleve kívül marad a bűvös körön. És ebben a modellben természetesen nemcsak a magánéletből a képekre átemelt partnert vagy élettársat kell látnunk, hanem a közéletből a műterembe érkező hírekeket, izgalmakat, kreatív nyugtalanságokat is. Picassóban az orosz új, az eddiginél talán még intenzívebb lángra lobbant, de csa'k azért, mert a művészeti közélet meleg fénye közben kihunyt, legalábbis Picasso számára megszűnt vitális energiát közvetítő tűz lenni. Ha Lyotard „nagy történeteivel” hasonlítjuk össze, akkor a Festő és modellje lapjait mozgásban tartó izzó szenvedély magányügynak tűnik, illetve az önreflexió „kis történetének”: a művészi egzisztenciát maga a művészi munka, vagy egyszerűen a művész léte igazolja. Amíg ez a lét önmagában is képes fényt kibocsátani, addig tagadhatatlan az effektivitása, és amíg effektiv, addig versenyképes, addig éledben marad. Érezzük, hogy mily közel jutottunk a posztmod-srn kondícióhoz. De a dátum, 1953—54 még túl korai, és a rajzok még túlságosan is a személyes pályakép kríziséhez kötöttek. Picasso csak a Festő és modelljét követő évek niagy parafrázis-sorozataiban jutott el odáig, hogy a művészethez (és a modellhez) fűződő megváltozóit viszonyát valóban az „affektivitás” motorjává tegye, hogy a magány gunyorosan fájdalmas kérdéséből professzionista módon személytelen, már-roár a rutin képzetét fölidéző műveket alkosson. Lehel, hogy a felületesebb szemlélő számára nem is mariad más érdekes a Delacroix-, Velazquez- vagy Manet-képek alapján festett variációs sorokban, mint ez a már szinte utolérhetetlen könnyedséggel újrafogalmazó festői készség, a rutin. És érthető, ha a picassói életművet mélyebbről ismerő kutatók is egyöntetűen az idős művész kompenzáló tevékenységéről beszélnek, a halálfélelmet a munkába ölő, az idő homokóráját lehetőleg ferdére állító, a homokszemek pörgését lassítani igyekvő alkotói lázról. De hogy ez a munkaláz éppen a művészet- történet természetes határainak, stílus- és korkülönbségedinek a szétromibolásábian nyilvánult meg a legszembeötlőbben, azt a nyitány, a Festő és modellje ismeretében talán jobban megérthetjük. Van ugyanis valami nagyszabásúan jelképes abban, hogy a művészettel egyedülmaradt Picasso egy jó évtizeden át elsősorban a régi mesterek műveinek a parafrázisait festi, azaz művészettörténeteit fest. A nagy téma nem a közélet vagy a festészet valamely utópiája, hanem a modell és a festészet azonosítása. A festő modellje maga a festészet, és ennek \a tételnek a legkonzekvensebb alkalmazása az, ha a festő a már meglévő képeket tekinti a modelljének. A művész egyedül maradt a művészetével, — a konkrét művészet azonban mégis a mások művészete a múzeumok művészete. Innen az eklektikus visszatekintés a múltba, amely így tulajdonképpen egyfajta előretekintés: a vászonra. Az évszázados távolságok egycsapásra eltűnnek, a régiék kézjegye elhalványul, és a sokféle stílus valami stílusok fölötti harmóniába olvad össze. A festés ténye fölöslegessé teszi a különbségeket, és az a festő, aki éppen fest, minden eddig volt festő megtestesítője. „De a stílussal! — morogta. — Van talán Istennek stílusa? Ö teremtette a gitárt, a Hanlekint, a tacskót, a macskát, a baglyot és a galambot. Ugyanúgy mint én. Elefánt és bálna, az még elmegy, de elefánt és mókus? Micsoda vad keverék. Azt teremtette meg, ami nincsen. Mint én. Még a festészetet is megteremtette. Akárcsak én.”10 Malraux jegyezte föl ezeket a szavakat, és következőket is: — „Egy festő sohasem teheti azt, amit az emberek elvárnak tőle. A stílus a festő számára a legnagyobb ellenség. — A festészet számára is? — A festészet megleli a maga stílusát, ha Maga maghalt. Mindig ő marad az erősebb.”11 Az öregedő Picasso gyakran lepte meg a társaságában lévőket azzal, hogy furcsa történeteket eszelt ki, amelyben a fesitők stílusok és korok fölött közlekednek. Mi lenne például, ha Rembrandt hirtelen föltámadna és egy rá jellemző portrét festene? Sikerült hamisításnak tartanák a képet az emberek? Vagy egy történetnek a bolondok házából? — „Egyáltalán nem — válaszolja Picasso. — Ez csak azt jelenti, hogy a festészet 660
