Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Perneczky Géza: A Picasso utáni Picasso (tanulmány)

Ügy tűnik, hogy Picasso a művészi munka során sokkal őszintébben és sokkal több öngúnnyal — talán önismerettel — fogalmazott, mint a környezetével való emberi kapcsolatában. Mindazt, amit a sértett büszkeség eHhallgattaitott vele, nyilvánvaló panasszá, gúnnyá és öniróniává vált a rajzokon. A Festő és modellje sorozat jelentésvilágát ezért úgy is értelmezhetjük, hogy első szinten, a művek közvetlen jelentésének a síkján ez a ciklus a kiábrándultság és az öngúny karikatúra- szerű sorozata lehetne, amelyet Picasso aztán menet közben több, a régi munkáiból már ismert fordulattal egészített ki. Belekerültek a ciklusba a cirkuszi világ régi, a rózsaszín korszakban még makulátlannak megálmodott artistái is (most mint öltözködő artistanőik és az őket figyelő vagy a társaságukban az erejüket fitogtató bohócok), valamint a korábbi évtizedekben oly heroikus vonásokkal ábrázolt mű- vészfigurák is (most .azonban csak mint a női .test szépségén élősködő sisarehad). Űj motívum a sorozatban a művészet berkeibe behatoló „civil” világ, a műbarátok és kritikusok ábrázolása. Mintha a művész maga nem lenne elég dilettáns, ezek a fontoskodó figurák rádupláznaik a műteremben folyó munka kínos nyegleségére. Mindent összevéve ez a sorozat a korábbi munkákhoz képest az alantasság és a kicsinyes tehetetlenség kigúnyolásának az irányába tolódott el. Míg a rózsaszín korszak artistái egy meseszerűen derűs külvárosi sivatag lakói, a Vollard Suite antik szépségű figurái pedig egy számunkra elérhetetlen és zárt világ lakód voltak, addig a Festő és modellje sorozatban ez a henmetikus burok felszakad. A jeleneteik karnyújtásnyi közelségben vannak ábrázolva, mintha csak meglestük volna őket, és maguk a rajzokon szereplő művészek is úgy vannak megjelenítve, mintha művészetük kimerülne a ileskelődés során látottak rögzítésében. Megmövekedett az akció szerepe is. Korábban a figurák inkább állapotokat, mint eseményeket ábrázoltak, most viszont a jelenetek narratív tartalma oly színes ás oly szuggesztív, hogy azt is mondhatnánk, hogy a Festő és modellje sorozat lapjai csupa pfetytoatémák.

Ez természetesen visszahatott a nőalakokat körülvevő légkörre is. Ezek a nők — noha továbbra ás szépek — nem rendelkeznek már az Olümposzon élő szépségek aurájával. Nemcsak az arcvonásaik mutatnak néh'a meglepően egyéni karaktereket (mint például a 3.1.54, az 5.1.54, vagy a 10.1.54.III. dabálású lapokon), hanem a testük is elvesztette azt az aníákizáló hűvösséget, ami a Vollard Suite lapjain még érezhető volt. Ezek a nők — különösen az öltözködő jeleneteken vagy a cirkuszi mutatványokat ismétlő pózok esetében — a kanonizált szépségtől eltérően párolgó, meleget árasztó, és a véletlenszerű mozdulatokból adódóan néha furcsa nézeteket is nyújtó, és így majdnem közönségesnek ható női testek, amelyek néha az impresszionisták intim festményeire emlékeztetnek (a 10.1.54.XVI. jelzésű lap például Manet Olimpiáját juttatja az eszünkbe, a 6.1.54. datálású lapok pedig Degas toilette-jeleneteit). És ahol mégis megmarad a korábbi korszakok hűvös közönye, vagy virtuóz vonal-kalligráfiába futó rajzi gyémántkeményságe, Picasso ott is új értelmet ad ennek a távolságtartó technikának. Ilyenkor a nőalakok szépsége éles kontrasztot képez a körülöttük foglalatoskodó művésztársadalom gyatraságával szemben. Egyik-másik lapon ezek a festők és [műítészek annyira elmerülnek a festmény egy-egy részletének a tanulmányozásába, hogy a kép kiindulópontjául szolgáló pompázatos szépségű modellről teljesen megfeledkeznek.

Az első publikációk nemhiába emleték ki ezeknek a lapoknak éppen a humorát. A műértők vaksága és a valóság diadalmas sugárzása nemcsak a karikatúra- szerű helyzetkomikummal szolgált, hanem egyúttal úgy is hatott, mintha Picasso, most először pályafutása során, prédául dobná oda a műtermi munka küzdelmeit, érzelmi és intellektuális pokoljárását. Igen, imiintha az egész avantgarde jelenne most meg, mint a itörpák és nyomorékok, vagy a női modellek incselkedő játékát elfogadó majmok (társadalma. Sokszor az az érzésünk, hogy ezek a torz figurák tulajdonképpen jobban foglalkoztatják Picassóit, mint a női modellek, mert nagyobb elhitető erővel és sokkal változatosabban ábrázolja őket, mint a szépségükben egymáshoz hasonlító nőalakokat. Ezeknek a benyomásoknak engedve rajzolódik aztán ki a sorozat áttételesebb jelentés világa, amely groteszk világ, és amelyben már nem az öregedő Picasso egyéni csalódása tükröződik. Mintha a korábbi „parnasszista”

653