Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Perneczky Géza: A Picasso utáni Picasso (tanulmány)
korszakok, s velük az avanitgarde harcaiban eltöltött évtizedek pátosza fordult volna most a visszájára. Maga Picasso italán nem változott, de változtak az idők és más fényben mutatkoztak meg a korábbi évtizedek emlékei is. Most, kezünkben a Festő és modellje sorozat lapjaival, feltűnik például az, hogy a rózsaszín korszak artistái még mennyire nem-nélküli lények voltak, és az is, hogy akcióik is csak arra korlátozódtak, hogy a derengő háttér előtt megjelenve éppen ennek a delejes semlegességnek és tökélynek a körvonalait rajzolják föl a tájra. Kétségtelen, hogy ha Picasso azzal próbálkozott volna, hogy olyan konfliktusokba bonyolítsa őket, amilyeneket a két világháború közti évek titokzatos rítusaival és katasztrófa-képeivel ábrázolt, akkor ezeknek az áttetsző figuráknak a délibábszerű fénye egycsapásra kioltódott volna és aszkétikusan lebegő, csak a poézis erejével fönnmaradó körvonalaik semmivé foszlottak volna. Ném törékenységük, hanem egyoldalúan robusztus fölépítésük révén bizonyultak volna elégtelennek laz igazi konfliktusok ábrázolásához a neoklasszikus korszak roppant nőalakjai is. Sóikkal inkább hegyek ők, mint asszonyok, tézisek, amelyek ülni, állna vagy a tengerparton tova rohanni tanultak. Az egyetlen ellentmondás, 'ami megfért bennük, ki is töltötte őket, és ez a tekintélyt keltő imáit monumentalitása, és az ezzel a tekintéllyel szembeforduló művészi radikalizmus brutalitása volt. A rózsaszín korszak poétikus klasszicizmusa -és a neoklasszikus alakok radikalizmusa így bizonyos mértékig rokonítható egymással, misirt a teljes emberi dimenzió egyaránt hiányzik belőlük. A rózsaszín korszakban a fiatal Picasso még a régi festészet teljességét igyekezett továbbálmod ni. A neoklasszicista képeiknél már tudta, hogy jobb ezt a teljességet riasztó távlatokba emelni, hiszen ez a múlt halott, a robosztus asszonyok motorra járó női gólemék: kívül antik kulisszák, beiül avantgardista gépek. E két korszak között, a kubizmus izgalmas éveiben Picasso mintha pontosan elemezte volna a helyzetet. De most, öregkorának a küszöbén, mintha ez is elégtelennek bizonyulna. A helyzet fölöslegessé tette Picassót, és a művész most először képes úgy följaj dúlni, ahogy évszázadokkal korábban a klasszikusok. És mintha e jajszória végre (megváltoznának a műterem távlatai. Már nem az elhagyott öregembert látjuk, .az okkal, vagy igaztalanul dühöngő Picassót, hanem a művészetet éltető mítoszok sorsát pillantjuk meg, perszonifikálva, szinte az antik történetek színpadára emlékeztetőén. Piccasso műtermében ezek a mítoszok kemény próbám voltak téve, sokat elhasznált belőlük, egyeseiket viszont maga .alkotott. A színjáték végén azonban a történet záróképe áll: a művészet mítoszainak a halála. Csak a művész él tovább, és a művészete. De hogyan? Picasso alakjai régről ismerősek, és tulajdoniképpen nem ők, haném a körülményeik változtak meg. Ezért csak a szöveg új, amit födmondanak. Nem a mítoszt mesélik tovább, hanem abból csinálnak mítoszt, hogy azt kérdezik, hol a mítosz? És ez a helyzet megváltoztatja külalakjukat is, más látószögből és más optikával látjuk őket. Nem a mítoszokból .merítenek -erőt ahhoz, hogy a világ dolgaival foglalkozzanak, hanem megfosztva ettől a rangos szereptől egyszerűen ot'ípna- radnak a színpadon. És ezzel váratlanul nagyon közel jutnak abhoz is, -hogy olyanok legyenek, mint a közönség, akit szintén csak a puszta léte és a kíváncsisága hozott be a színházba, és -akit a műsorfüzetből eltűnt mítosz most már szintén nem ágazol. A játék alakjai úgy tekintenek tehát a játékra, -ahogy a közönség szokta azt tekinteni. Nincs is más feladatuk most már, mint hogy mindenek dacára tovább játsszanak. Szerepük abban kulminál, -hogy igyekeznek a játék tényével a játékot igazolni, és ha -ez nem elég,, akkor a játék intenzitását növelni. Ez lehetséges akkor is, ha már nincs szarepkönyv, iha üres a súgólyuk. A művészet megél abból is ha azt a komédiát játssza, hogy rámutat erre az -üres súgólyukra. Igen, komédia ez, ördögi kör, amiből lehetetlen a kitörés, mert bár a hatékonyság növelése -is elhasználódhat egyszer, mégis nyitva áll a lehetősége annak, hogy a művész azt kérdezze: mi az oka annak, hogy a hatékonyság növelése mindig -hatékony? És ha már nem, akkor pedig laz a hatékony? Az ördögi kör periodikusán magasabbra lendül és abba az irányiba vezet, amit úgy szoktunk nevezni: posztmodern kor. 654
