Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Perneczky Géza: A Picasso utáni Picasso (tanulmány)

helyezve emlegette, s nem pedig a modem művészet izmusainak valamilyen tartományába besorolva. Mintha Picasso „visszatérít” volna a realisztikus és az érzelmeket közvetlenül ábrázoló stílushoz. Azokban az években, amikor az avantgarde képzőművészet a legabsztraktabb stílusnyélvhez érkezett el (fasizmus, kalligrafizmus), Picassonak ez a gesztusa szinte provo'kálóan emberi és eklektikus volt.

Ha azonban mégis a Festő és modellje valamilyen időben közelebb .eső előzménye után kutatunk, mint amilyen a századelőn festett rózsaszín korszak 'képei voltak, akkor elsősorban a harmincas évek elején készült Vollard Suite rézkarcai jöhetnek számításba. Ezek között a lapok között egy egész ciklus foglalkozott a szobrász műtermében lezajló jelenetekkel, -és a művész tulajdonképpeni partnere nem a készülő mű volt, hanem a művet az ő társaságában szemlélő női modell. Ugyancsak a Vollard Suite-ben tűnnek fel először a műteremben lejátszódó erotikus jelenetek is. A kis műhely elfüggönyözött hálószobává vagy étkezősarokká alakul át, ahol bacchanialisztikus ünnepeket ül a művész, lalkii néha Zeuszra hasonlít, máskor pedig a Minotaurusz alakját veszi fel. A művész és modellje műtermi kapcsolata ezenkívül néhány Rembrandtot felidéző karcon is fölmerül.

Érdemes megjegyezni, hogy a Vollard Suite egyes lapjain mér megjelenik a najznak az a közvetlen, vonalakat gyors mozdulatokkal fölvető és a részleteket inkább csak illuzionisztikusan érzékeltető, .mintsem ébnázoló stílusa, am,i később a Festő és modellje sorozatban bravúros könnyedséggé fejlődik tovább. Itt ugyanis a tussal húzott vékony és levegős vonalak, illetve a köréjük vagy mögéjük odavetett lágy, lazúros tónusok „impresszionizmusa” egyik-másik jelenetet egészen a japán .tusrajzok virtuóz kalligrafizmusához hozzák közel. Egy pillanatra szinte kísértésbe esünk, hogy a Festő és modellje sorozat lapjait mégiscsak a korszakban divattá váló kalligrafikus „fasizmus” picassói változatának tekintsük.

Erre azonban aligha ad lehetőséget a rajzok szuggesztív tartalmi világa (amely — tegyük hozzá — rögtön .az egykori Vollard Suite arisztokratikusan elegáns vonal vezetésátől is egycsapásra messze rántja ezeket a lapokat). A harmincas évek elejének Picassója még az érett férfi és a sikeres művész attitűdjével — szinte már a félisteneknek kijáró dicsfényével — jelenítette meg a műtermében dolgozó művészt. Ezzel a mitikus fényben fürdő ábrázolásmóddal szemben a Festő és modellje férfialakjai csupa öreg, megrokkant és torz, elhízott vagy törpenövésű figurák. Ezt a művészgalér.iát a műterembe látogató .sznobok, kritikusok és műkedvelők szánalmasan ostoba társadalma egészíti ki. Néhány lapon a művész szerepét egy majom veszi át, de nem sokkal vigasztalóbbak 'azok a rajzok sem, ahol a modell partnere egy macska, és a meztelen női akt ezzel a kiscicával incselkedik. Mert csak a női modellek őrzik meg tisztaságukat és szépségüket. Noha már nem az antiikizáló művész-héroszok közelségében élnek., mégis méltóság sugárzik belőlük. A női test sugárzása az a nap, amely a művészet különben oly csúfondárosan ábrázolt világába fényt varázsol.

Kézenfekvő a két sorozat — a Vollard Suite és a Festő és modellje — közti tartalmi különbséget a megalkotásukat kísérő külső körülményekben keresni. A Vollard Suite elkészülésének az éveire esik Picasso boldog viszonya Maria-Theresa Walterrel. A Festő és modellje ciklus viszont közvetlen azután született meg, hogy Francoise Gilot ia gyerekeivel együtt elhagyta Picassót (ez volt az első olyan szakítás Picasso életében, almit nem ő kezdeményezett). Nyilvánvaló, hogy ez a csalódás igen mélyen érintette a már hetvenedik életévét betöltött művészt. Picasso a szakítás után igen kemény, szinte kegyetlen magatartást tanúsított Francoise-al szemben2, a rajzokon azonban mégsem ia nőalakokon töltötte ki a bosszú járt. Egész keserűségét az öregedő és csúf művészfigura ábrázolásába öntötte. A sorozatot végiglapozva ugyan sehol sem találunk .közvetlen utalást arra, hogy a művész figurájában Picasso önmagát ábrázolta volna; sehol semmi hasonlóság. Csupán az alaphelyzet árulkodik vereségről: a férfi többnyire fizikailag is eltörpül a női modell mellett, akiin láthatólag nem fog a környezet hitványsága, hiszen szépsége szinte a természet közönyével és legyőzhetetlen erejével virul tovább.

652